Századok – 1977
Tanulmányok - Baranyi Béla–Timár Lajos: Debrecen iparfejlődésének sajátossága a tőkés korszak utolsó negyedszázadában és a szocializmus építésének időszakában 899/V
902 BÁRÁNYI BÉLA - TÍMÁR LAJOS kisiparban dolgozók száma 12 775-ről 10 218-ra csökkent. Ez azt jelentette, hogy a kisipari keresők aránya 1940-ben az ipari keresők 77,9%-a volt, ami majdnem pontosan megfelelt a magyar gazdaság 1880. évi adatának, amikor a kisiparban dolgozók aránya elérte a 79%-ot. (Magyarországon a két világháború közötti időszakban 45% volt a kisipari keresők aránya az összipari keresőkön belül.)6 Az összevetés akkor is sokat mondó, ha az eltelt évtizedek során az ipar fejlettségi szintje, szerkezete és a munkafolyamatok jellege lényegesen megváltozott. 1940-ben a debreceni kisipar a város ipari termelésének értékben 38%-át adta. A jelentősebb városok közül csupán Kecskeméten és Miskolcon volt nagyobb a kisipar részesedése az ipari termelés értékéből. A kiemelkedő vidéki iparvárosban, Győrött 1940-ben csupán 11,8%-kal részesedett kisipar az ipar összes termelési értékéből. Ez az arány Budapesten 27,7%, Pécsett 23,3%, Szegeden 29,3% volt.7 Az 1930-as népszámlálási adatok szerint Debrecenben a ruházati iparban 99,4%, az építőiparban 93,4%, a bőr- és cipőiparban 89,3% volt a kisiparban dolgozók aránya. A csaknem teljesen kisipari jellegű ruházati iparban az össz ipari keresők 28,2%-a dolgozott. A három erőteljesen kisipari jellegű ágazatban a ruházati-, az építő-, valamint a bőr- és cipőiparban együttesen az ipari keresők 52,7%-a dolgozott. A kisipar magas aránya tehát Debrecenben nyilvánvaló összefüggésben volt az ipar szerkezetével. A döntő kérdés azonban az, hogy miért nem erősödtek meg vagy fejlődtek ki Debrecenben azok az ágazatok, amelyek országosan gyáripari jellegűvé váltak, illetőleg miért fejlődött vissza, legalábbis a foglalkoztatottak számát tekintve a nagyipar a kisiparhoz viszonyítva 1930—40 között. Ezekre a kérdésekre csak a kisipar és a nagyipar részletes vizsgálatával adhatunk pontos választ, amit azonban a hiányos és heterogén statisztikai adatok rendkívül megnehezítenek. így is megállapítható azonban, hogy míg a gyáripari keresők száma országosan a válság előtti csúcspont és a válság mélypontja, 1932 között 30%-kal, addig Debrecenben 1930-34 között mintegy 55%-kal csökkent. A debreceni gyáripar válság alatti visszaesésének aránya tehát sokkal nagyobb volt az országosnál, a válság mélyponlja pedig az 1933—34-es esztendőre tehető, a válság néhány év alatt a város lakosságának 1/4 — 1/5-öd része szorult hatósági támogatásra, emberileg megalázó inségakciókra. 1931—32 telén 7577 családfő és 21 631 családtag, 1932—33-ban 6900 családfő, illetőleg 17 800 családtag, 1933-34 telén 6210 családfő és 16 490 családtag kényszerült a városi inségakció igénybevételére.8 Az inségakciók adatai — erre a korabeli források többször is utalnak — nem tükrözik a teljes képet a nyomorgó, éhező családokról. Különösen szembetűnő a gazdasági válság alatti visszaesés, ha az 1914 évi adatokhoz viszonyítjuk a legjelentősebb gyárak munkáslétszámait. A Dohánygyár 1914-ben 1500 munkást alkalmazott, 1930-ban 612 főt, 1934-ben pedig csak 532 főt. A MÁV Járműjavító 1914-ben 1200, 1930-ban 954, 1934-ben pedig csupán 650 munkásnak nyújtott kereseti lehetőséget. A debreceni téglagyárak az 1914. évi 2500 helyett 1934-ben mind-6 Az országos adatok forrása; Berend T. Iván-Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon. Bp. Kossuth Könyvkiadó. 1973. 110. (a to\íbb\akbw.Berend-Szuhay). 7 M. Stat. Zsebkönyv 1943. 133. ill. 141 adataiból számítva. 8 Hajdú-Bihar megye munkásmozgalmának története (Szerk.: Tokody Gyula). Debrecen, 1970. 224 (a továbbiakban: HBmm).
