Századok – 1977
Folyóiratszemle - Szivacsev; N. V. lásd Kovalcsenko; I. D. - Trani; Eugéne P.: Az Oroszország elleni amerikai intervenció; Woodrow Wilson döntésének újraértékelése 834/IV
FOLYÓIRATSZEMLE 835 Az amerikai beavatkozást legelsősorban Nagy Britannia szorgalmazta: 1917-től kezdve mind katonai, mind politikai vonalon erős nyomást gyakorolt Washingtonra, melyet a németek győzelmétől való félelem és a domíniumok (India) veszélyeztetettségének érzete motivált. A washingtoni brit nagykövet, Reading márki, az elnök közvetlen környezetében igyekezett támogatókat találni az angol szoyjetellenes terveknek. Fő érvként a „transzszibériai vasút ellenőrzésének" kérdését vetették fel mondván, hogy az amerikai beavatkozás már csak azért is elengedhetetlen, mert ha a japánok lépnek akcióba, az igen rossz benyomást kelthetne a szövetségesek körében, ugyanakkor a szövetségesek ellen hangulatot kelthetne „az orosz népben. . ." A Párizsban ülésező Legfelsőbb Haditanács is a beavatkozást sürgette. Az elnök megbízásából 1917-ben Párizsba érkezett House-nak is felvetették már a szovjetellenes orosz erők támogatásának kérdését, de az akciót a legnagyobb súllyal Tasker H. Bliss tábornok, amerikai katonai képviselő „megdolgozására" irányultak - eredménytelenül, noha 1918 januárjától a keleti front helyreállítása igen fontossá vált az antant számára. Wilson ugyancsak hajthatatlan: január végén újabb angol terv születik a transzszibériai vasút biztosítására, ezt is elutasítja; Bliss tábornok, a Legfelsőbb Haditanács különleges ülésén, hasonlóképpen lép fel egy mégoly korlátozott, a japán beavatkozást támogató terv ellen. Február közepére az angol politika belátja, hogy csak a legerősebb nyomás veheti rá Wilsont a beavatkozásra. Az oroszországi helyzet változásával változnak a brit érvek: felvetik a breszt-litovszki béke várható kihatásait, a keleten felszabaduló német csapatok nyugatra áramlásának következményeit - mindhiába. A távol-keleti japán intervenciót is csak azért nem vétózta meg az elnök, mert mindvégig remélte, nem lesz rá szükség. 1918 márciusától azonban megrendült Wilson helyzete. Ő elismeréssel értékelte a breszti szovjet tárgyaló felek tevékenységét, kormánya azonban homlokegyenest másként vélekedett. A külügyminisztérium vezetői, Lansinggal az élen - bár kezdetben maguk is ellenezték a beavatkozást -, a breszti fejleményeket követően élesen és határozottan felléptek a szovjet térnyerés ellen. Egy ideig sikerült Wilsonnak ellensúlyoznia ezt az álláspontot, ám hamarosan kiéleződött a helyzet: mind Lansing, mind a külügyminisztérium élesen kikelt az elnök ama hajlandósága ellen, hogy elismerje - a status quo alapján - az oroszországi szovjet vezetést. Amikor pedig február közepén ismét felmerült az Oroszországgal való kapcsolatfelvétel kérdése, mind Nagy-Britannia - mint szövetséges -, mind a külügyminisztérium határozottan tiltakozott és következetesen megtorpedózta az elnök minden ilyen irányú kísérletét. A külügyminisztérium szovjetellenes volta igen fontos tényező az események alakulásában -emeli ki Eugene P. Trani. Wilson számára gyakorlatilag közömbös volt az orosz események alakulása; House, a tanácsadója is csak a „semmit sem tenni" elve mellett tartott ki. Baker hadügyminiszter viszont, aki korábban maga is támogatta az elnököt a be nem avatkozás politikájában, a Legfelső Haditanács nyomására ingadozni kezdett és komolyan tartott attól, hogy az Egyesült Államok, indifferens magatartása folytán, elveszítheti a szövetségesek bizalmát. Az elnök tehát jószerével teljesen elszigetelődött. Amikor a breszti béketárgyalások után - az angol jóslatoknak megfelelően - fokozott erővel bontakozott ki a német offenzíva a nyugati fronton, Wilson helyzete végképp tarthatatlanná vált. Bár április végén még mindig reménykedett a szibériai beavatkozás szükségtelenségében, helytelennek érezte a szövetséges hatalmaknak Oroszország belügyeibe való beavatkozási törekvését és „semmi ésszerűt" nem látott az angol tervekben, belátta, nem maradhat tétlen - és az észak-oroszországi akció mellett döntött, azt ítélte kivihetöbbnek. Az angol - és azt támogatva a francia - diplomácia ugyanakkor, a végső győzelem mielőbbi elérhetésének reményében, egyre erélyesebben érvelt most már a szibériai intervenció mellett, hasonlatosképpen a Legfelső Haditanács is egyre sürgetőbben követelte „az orosz nép érdekében" a mielőbbi fegyveres fellépést. Wilson tehát, bár mindvégig azt remélte, hogy nem kell beavatkoznia és hogy az oroszok végül is maguk fogják megoldani belső ügyeiket, kénytelen volt engedni a külső (szövetségesi) és belső (kormányon belüli) nyomásnak. Hozzájárult még ehhez az a meggondolás is, hogy az amerikai katonai jelenlét esetleg visszatartó erőt gyakorolhat a szövetségestársak oroszországi tevékenységében. Mindazonáltal igyekezett az intervenciót katonai - és korlátozott - keretek közé szorítani. Nem egyezett bele Lansing tervébe, mely a katonák mellett nagy számú polgári személy útbaindítását is tartalmazta „politikai, kereskedelmi és mezőgazdasági" szakemberekből. Mindössze egy igen csekély
