Századok – 1977

Történeti irodalom - Usczeck; Hansfürgen lásd Helmert Heinz - Várady Géza: Ezernyolcszáznegyvennyolc te csillag (Ism.Urbán Aladár) 819/IV

TÖRTÉNETI IRODALOM 821 beszél, hiszen ekkor még csak a birodalmon belüli önállóságról lehet szó. Ez a ,,függetlenségelmélet" -hangsúlyozza a szerzó' - csak a közös uralkodó személyén keresztül ismerte el a Lajtán túli tartományokkal való kapcsolatot. Mégis, ugyanazon az oldalon neheztelően teszi szóvá, hogy ,,a Batthyány-kormány az udvarral tárgyalt, noha, Tcözös dolgai' csak a másik hatalmi pólussal lettek volna" (72. 1.). Ha méltányoljuk, hogy az 1848-as magyar politikai vezető réteg tudni sem akart a közös ügyekről, s nézetei védelmében 1848 őszén hajlandó volt fegyvert is fogni, akkor nem kifogásolhatjuk a formát sem, ahogyan a magyar kormány ezt az elvi álláspontját - hogy csak az uralkodó közösségét ismeri el - kifejezésre juttatta. A Batthyány-kormány megítélésében a szerző kitaposott nyomon jár, méltatlan volna ezért őt elmarasztalni csupán azért, mert egyébként számos esetben tanújelét adta, hogy képes bonyolult kérdéscsoportokat árnyaltan megközelíteni és bemutatni. így a magyar reformkor évtizedes politikai küzdelmei által kinevelt vezető réteg, pontosabban az ebből formált minisztérium ,,kissé naivan" hiszékeny (101. 1.), köti ,.a nemzeti egység túlhajszolt rögeszméje" (110. 1.), külpolitikai elképzelése ha logikusnak látszott is - „valójában teljesen elhibázott volt" (110. 1.), így érthető, hogy a szeptemberi viharos két hét „elsöpörte Batthyány politikai koncepcióját" (139. 1.). Ez a megközelítés nemcsak azért nem megnyugtató, mert túl sommásan formálja meg az értékelést, hanem azért, mert azt sugallja, hogy Batthyánynak és minisztertársainak több reális alternatíva között lett volna szabad választása, - s ők a rosszabbik (vagy a legrosszabb) megoldást választották. így azután a Bécs által lehetetlen helyzetbe hozott parlementáris kormány lemondása „vereséget beismerő" lépésnek minősül (129. 1.), s ebből a koncepcióból egyenesen következik az a megállapítás is, hogy Jellasics „védetlen országra támadhatott" (147. 1.), - bár később „űzött vadként" menekült (159. 1.). Kérdés, hogy ezt a sikert biztosítani lehetett-e azzal, hogy az utolsó napokban Batthyány és az országgyűlés „meglepő energiával" tevékenykedett a fenyegetett fővárosban (147. 1.). A szerzőnek ebben a minősítésében láthatóan ott bujkál némi csodálkozás, ami sejteti: ő maga is érezte, hogy koncepciójába nem ülik bele Batthyány és eszmetársainak szeptemberi, a fegyveres önvédelmet mindennek fölébe helyező tevékenysége. . . A nagy anyagot megmozgató összefoglalásban óhatatlanul akad néhány olyan elírás, vagy pontatlanság, amelyre az olvasók érdekében érdemes a figyelmet felhívni. így pl. Lederer nem lövetett május 10-én este a tüntetőkre (107. 1.), Angliát - ellentétben Franciaországgal - nem érdekelte a német egység (120. 1.), nem tudunk arról, hogy a mobil haderőt (a honvédeket) eredetileg a parasztság ellen szánták volna, s arról sem, hogy Kossuth komolyan részt vett volna szervezésében, illetve költségvetésének kidolgozásában (108. 1.), hogy 1848 nyarán, a délvidéki harcok során „zárt 3gységek" álltak volna át az ellenséghez (137. 1.), sem arról, hogy a szeptemberi napokban a fővárosban tüzérezred alakult volna (152. 1.). Akadnak ellentmondásos, vagy annak tűnő szövegrészek is. így pl. ha a délvidéki hadszíntér eseményei „a szerbek által sikeresen kezdeményezett helyi összecsapások sorozatából" állottak (122. 1.), akkor miért kell hangsúlyozni, hogy „Temesvár és Arad átállása újra megerősítette a szerb felkelés bizonytalan pozícióit"? (162. 1.) Hasonló a helyzet a Kossuth által toborzott önkéntesek „visszaterelése" (155. 1.) és a Mogánál hiányzó népfelkelés emlegetése (167. 1.) esetében. Mogának egyébként nem a népfelkelés, hanem a jól fegyverzett honvédség, vagy önkéntes nemzetőrség hiányzott. (De nemzetőrsége azért nem volt fegyvertelen, mint a 172. 1. mondja, csak nem rendelkezett elegendő lőfegyverrel.) Várady Géza stílusával, nem szokványos nyelvi fordulataival le tudja kötni olvasóját. Néha azonban egy-egy fordulatával, - amely mögött érződik egyébként a sűrítés igénye, a terjedelem kényszere - magára hagyja az olvasót, aki esetleg bővebb magyarázatot várna. Ilyen pl. a nemzeti egység „túlhajszolt rögeszméje" (110. 1.), a „szláv ügy"-ként bemutatott általános választójog kérdése (119. 1.), az abszolutizmus támadásával szemben álló nemzet „változatlan szerkezete" (165. 1.), Kossuth „félforradalmi politikája" (200. 1.), az 1848-as politika „hamis szabályai" (224. 1.), vagy „a konzervatív-liberális nemesség" fogalma (227. 1.), - hogy csak a legjellegzetesebb példákat említsük. Ez a stílus egyébként tárgyilagos, néha azonban kiszalad a szerző tolla alól egy-egy tőle idegen megjegyzés. így Jellasics „űzött vadként" menekül, az engedelmességet megtagadó várak „fájón égették az ország testét", Lamberg, Ottinger, s a dinasztia „áruló", a Budát védő osztrák sereg „haldokló vadállat" módjára viselkedik, sa nemesség „misztikus pánikot" érez az orosz intervenciótól való félelmében.