Századok – 1977

Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV

A TESTVÉRHARC KÜSZÖBÉN ' 713 kiáltsa ki s a nemzetiségi kérdés megvitatását azután, erre hivatkozva, a forradalom érdekeit pedig teljességgel figyelmen kívül hagyva, éppúgy elmellőzze, ahogyan annak idején a pozsonyi országgyűlés is elmellőzte volt. És a nemzetiségi kérdéssel megbirkózni változatlanul képtelennek bizonyult a magyar forradalom baloldala is. Mert hogy a nemzetiségi mozgalmak hívei közül korántsem mondható mindenki a forradalom megátalkodott ellenségének, azt a magyar radikálisok a liberálisoknál egy fokkal világosabban látták — legalábbis a horvát s kivált a román nemzeti mozgalom vonatkozásában. De hogy tárgyaljanak is a nemzetiségi mozgalmak baloldali irányzatainak a képviselőivel, arra ez idő tájt már radikális részről is mindössze egy esetben történt kísérlet: amikor a márciusi fiataloknak egy június első felében Erdélybe látogató kisebb csoportja Vasvárival az élén felkereste az ekkor újból szülőföldjén időző Iancut, — s eredményre ez a megbeszélés sem vezetett; egyébbel ugyanis Vasvári sem tudta kecsegtetni Iancut, mint hogy a románok sérelmeit, ha eddig orvosolatlanul maradtak, az unió megvalósulása után majd egészen bizonyosan orvosolni fogja a Pesten összeülő népképviseleti országgyűlés, Iancu viszont most már maga is hajthatatlanul kitartott amellett, hogy a román kérdés rendezése nem lehet az unió előzetes életbelépésének a függvénye. Ennek a nézetkülönbségek áthidalhatatlansága miatt végül a tárgyalófelek egymás iránti kölcsönös rokonszenve ellenére is kudarcba fulladt eszmecserének a lezajlása után pedig immár a magyar radikálisok is arra szorítkoztak, hogy sajtójukban ismételten felhívják a figyelmet a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyre — s még hangsúlyozottabban is, mint ahogy ezt azok a liberálisok tehették, akik egyelőre nem értették meg, hogy a legfőbb ellenforradalmi központ nem Zágráb, Karlóca vagy Szeben, hanem Bécs. Ámbár ha a magyar radikálisok jobban érzékelték is, hogy a magyar forradalommal szembefordult nemzetiségi mozgalmak elsősorban nem önmagukban, hanem mint az ellenforradalmat szervező udvar leendő fegyvertársai veszélyeseK, s ennek következtében a magyarellenes irányba fordult nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető veszély méreteit is sokkal nagyobbnak látták és láttatták, mint a liberálisok: arról, hogy a magyar forradalommal milyen okok fordították szembe a szóban forgó nemzetiségi mozgalmakat, tisztább fogalmakat kialakítani már ők sem tudtak. Abból a liberálisok legtöbbje által ekkor még vitatott feüsmerésből ugyanis, hogy az udvar ellenforradalmi támadásra készül, a radikálisok nemcsak azt a helytálló következtetést szűrték le, hogy az udvar mindent meg fog tenni a magyarellenes irányba fordult nemzetiségi mozgalmak megnyergelése érdekében, hanem azt a téves következtetést is, hogy alapjában véve már e nemzetiségi mozgalmak magyarellenes irányba fordulása is az udvar műve volt, hogy tehát a nemzetiségi kérdés bizonyára soha nem is éleződött volna ki, ha nem történik meg az, amit Táncsics már a forradalom előtt is látni vélt: „ha külső politica és cselszövény nem izgatja föl a kedélyeket s ha megvesztegetett lázítók nem ámítják a könnyen hívőket". Ha pedig a radikálisok a nemzetiségi kérdés elmérgesedésének tényleges okaival szembenézni eszerint éppúgy nem voltak képesek, akár a liberálisok sem, akkor a liberálisokat a magyarok és nem-magyarok között támadt ellentétek leküzdésére alkalmas módozatok feltárásában szintén nem múlhatták felül. Holott a kenyértörés még ekkor sem volt teljesen elkerülhetetlen minden egyes magyarellenes irányba tolódott nemzetiségi mozgalommal, s ezt akár a Prágában június 2-án megnyílt szláv kongresszus vitái is világossá tehették. A kongresszust ugyanis a cseh 6 Századok 1977/4