Századok – 1977
Tanulmányok - Barta Gábor: Konszolidációs kísérlet Magyarországon a mohácsi csatavesztés után (Szapolyai János király kormányzása 1526 november–1527 augusztus) 635/IV
KONSZOLIDÁCIÓS KÍSÉRLET 1526 UTÁN 649 megfelelően a titkárok a kancelláriába benyújtott kérelmeket terjesztették a tanács elé: Beszterce oppidum (Vágbeszterce) felmentését a lucrum camerae alól a Podmaniczky család kérte, élén István nyitrai püspökkel — a kancelláriába viszont már Statileo relatioja alapján érkezett az ügy.5 5 A király közvetlen környezetéhez tartozó hivatalnokok végezték tehát a tényleges ügyintézésben is a legtöbb munkát. A kancellária felől nézve a dolgot, a „relatio" nyilvánvalóan a közbenjáró személy felelősségvállalását jelenti. A Jagelló-kori analógia alapján valahogy oly módon tudom ezt elképzelni, hogy az oklevél kiállítására szóló utasítást nem a király adja a kancellárnak, hanem az az illető, aki az ügyet a tanács elé terjesztette. Az uralkodói jóváhagyás megszerzése után (kizárólag privilegiális ügyekről lévén szó, ez elengedhetetlen volt) a „relator" viszi meg a parancsot a kancelláriának. Kétségtelen, hogy a kancellár, mint az iroda vezetője, elvileg minden itt készült iratért felelősnek számított. A „titkos pecsét" alkalmazása e felelősségvállalás szimbólumaként is felfogható. Ami persze nem jelenti azt, hogy a kancellárnak valóban tudomása lett volna minden egyes kiállított oklevél pontos tartalmáról. Ehhez túl sok ügy forgott egyszerre szőnyegen. A fiatalabbik Miletinczi-testvér épp ezért tehette meg, hogy a Nagylucseiek valamely osztozkodásában szabálytalanul állított ki egy fontos okiratot.56 A kancellária személyzete önmagát ellenőrizte, s vezetőjük az általa személyesen nem ismert ügyekben e belső ellenőrzésre bízta magát. A „relatiós" okleveleknél e belső kontroll jele éppen a „relatio" jelzet, amelyet mindig más kéz vezet rá a már kész ügyiratra. De mivel az ilyen esetekben a felelősség egy része a közvetítő személyre hárult át, a végső hitelesítéskor neki is szignálnia kellett az okiratot — vagy ha ekkor már nem volt elérhető, valaki másnak kellett átvállalnia a felelősség reá eső részét.5 7 S ez körülbelül azt is jelenti, hogy az ügy részleteit a kancellária nem feltétlenül ismerte, azokról a referens tájékoztatta a királyi tanácsot vagy magát az uralkodót (valószínűleg ő tett javaslatot a döntés mikéntjére is), s ő adhatta meg a szükséges fölvilágosításokat az okmányok kiállításáról intézkedő kancelláriai embereknek is. Természetesen a király kézjegyét magukon viselő írások esetében más a helyzet. A kancellár titkos pecsétje mellett olvasható királyi aláírás az uralkodó személyes felelősségvállalását jelzi — ez pedig fölöslegessé tette a beosztott tisztviselők ellenőrző bejegyzéseit. A leggyakoribb jegyzet, „a király úr saját megbízásából" szövege persze arra csábítana, hogy minden egyes ilyen rendelkezés mögött a királyt, vagy legalább is annak illetékes főemberét, a kancellárt keressük — hiszen ki más osztogathatna parancsokat a fejedelem nevében? A már említett Miletinczi-eset azonban ismét figyelmeztet, hogy a kormányzat vezetőinek aligha jutott idejük minden apró-cseprő esettel foglalkozni. A „commissio propria" rég formulává vált, s a mögötte fölsejlő munkafolyamatok lényegét nem a legmagasabb főméltóságok tényleges közbenjárása, hanem a szabályos, normális hivatali ügymenet adja meg. De még ez az ügymenet sem mindig egyforma, hiszen a különböző természetű tennivalók különböző eljárásmódot is feltételeznek. 55 OL NRA 421/35 = Podmaniczky Ot. II. 152. (1527. III. 26.) 56 OL NRA 1662/23. 5 7 OL NRA 903/24. Ld. a 83. jegyz. 2 Századok 1977/4
