Századok – 1977
Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III
627 FOLYÖIRATSZEMLE orosz politika ebben a térségben nem gondolhatott aktivitásra. A román külpolitika irányítói épp a cári birodalom elszigeteltségére alapoztak, amikor Berlin és Bécs barátságát keresték. A vaskancellár egyik levelét is idézi a szerző a román számítás igazolására. Az 1900-ban kötött osztrák-magyar—román katonai konvenció egyértelműen megfogalmazta a Besszarábiával kapcsolatos bukaresti igényeket. A 20. század első évtizedében érlelődött a külpolitikai irányvonal változása. Egyre kevesebbel kecsegtetett a német orientáció, s több reményre jogosított a formálódó angol-francia együttműködés. A nemzetépítő, területi igények mellett az izmosodó román burzsoázia gazdasági érdekei is a német, osztrák-magyar befolyás ellensúlyozását diktálták a készséges angol, francia tőke segítségével. Másrészt az uralkodó körök belső egyensúlyának változása is ebbe az irányba hatott. A konzervatív „történelmi osztály" a porosz kapcsolatokat részesítette előnyben, a burzsoázia viszont bel- és külpolitikai megfontolásokból is az angol-francia orientációt szorgalmazta. Béccsel a bulgáriai igények miatt hidegült el a viszony. A Monarchia Szerbiát ellensúlyozandó fontosnak tartotta Bulgária integritását. Bosznia-Hercegovina annektálása csak erősítette ezt az osztrák-magyar érdeket. 1908-ban Berlinben és Bécsben egyaránt lehűtötték a bolgárellenes román ambíciókat. Ezt követően erősödött fel az erdélyi román mozgalom iránti rokonszenv. Egyre többet emlegették a Habsburg-uralom alatt sínylődő 3 millió románt. A következő állomást a Balkán-háborúk jelentették. A központi hatalmak számára Románia és Bulgária barátsága egyaránt fontos volt. Ezért igyekeztek Bukarestet távol tartani az eseményektől. A román diplomácia ekkor Oroszországhoz közeledett, s nem is eredménytelenül. Az orosz külpolitika vezetői örömmel látták volna Románia cselekvő németellenességét, a Monarchiával való szembefordulását. Igaz, Szazonov külügyminiszter a cár 1914-es romániai látogatását értékelve kifejtette: Románia az erősebbnek vélt csoportosulás barátságát keresi. Ilyen előzmények után döntött a román koronatanács 1914-ben a kivárás, a semlegesség mellett. Az Antant elégedetten vette tudomásul a szemben álló blokk lazulását. Már 1914 őszén megindultak a titkos tárgyalások. A cári politika 1914 október elején készségesnek mutatkozott Erdély Romániához történő csatolását illetően. Bukarest csak 1915 áprilisában válaszolt. A román igények bukovinai és kárpátaljai ukrán lakta területeket is érintették, Vásárosnamény-Szeged vonalán jelölték meg a nyugati határt, a szerbek lakta Bánátra is jogot kívántak formálni. Az 1915-1916 dereka közötti több mint egy esztendő során folyt az alkudozás, amely néha szakítással fenyegetett. Időközben azonban Oroszország jelentősége csökkent, nyugati szövetségesei diktálták a feltételeket. Könnyebben és többel ígérhettek a román diplomáciának. Szazonovnak tudomásul kellett vennie a változásokat és konzekvenciákat. I. Brátianu természetesen a Ballhausplatz-ot is áltatta. Döntő katonai siker esetén lehetségesnek tartotta, hogy Románia feladja semlegességét, amelyet azzal indokoltak, hogy a közvélemény ellenzi a Monarchia oldalán való fellépést. Az indokolásnak Bécsben nem adtak hitelt. Tudták, hogy Románia az erőviszonyok változásához igazítja lépéseit. A fordulatot végül is a Bruszilov-offenzíva eredményezte. A Besszarábiára vonatkozó elképzelések azonban nem kerültek le a napirendről, a hivatalos politika a nyugati fővárosok rokonszenvét kívánta megnyerni, emellett londoni orgánumokat finanszíroztak, amelyek a Kérdéskört mindig felszínen tartották. 1917 októbere után megváltozott feltételek között folytatta a burzsoá Románia a régi célok elérésére irányuló politikát. December 7-én aláírták a fegyverszünetet, 1918 májusában békét kötöttek. Ezzel újra Besszarábia lépett elő fő céllá. Már csak azért is, mert a szovjet-román viszony 1917-1918 fordulóján elmérgesedett. Petrográdon Románia besszarábiai bevonulása miatt letartóztatták az egész román diplomáciai testületet, megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok. A forradalmi Vörös Hadsereg és a helyi tömegmozgalmak nyomására kiürítették a megszállt orosz területeket. A forradalom kísértete ellen azonban eredménnyel szorgalmazták mind a német, mind az antant orientációt. 1918 derekától fokozatosan az utóbbi vált jelentősebbé, 1918 novembere után pedig kizárólagossá minden számítást felülmúló eredményességgel. Besszarábián kívül Bukovina jelentős része és Erdély is a burzsoá román állam ölébe hullott. Befejezésül a kérdés polgári historiográfiájába nyújt rövid bepillantást Vinogradov tanulmánya. A nyugati szerzők a román törekvések túlméretezettségét hangsúlyozták. (Ld. pl.: R. W. Seton-Watson: A History of the Roumanians from Roman Times to the Completion of Unity. Cambridge. 1934.) A román burzsoá történészek viszont mértéktartásról beszéltek. A Duna-Dnyeszter-Tisza vonala között élő románság egyesítése helyett megelégedett Románia az említett területek integrálásával. Az effajta értékelések ott kísértenek az emigráns román szerzők munkáiban is. Felelevenítik a
