Századok – 1977

Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III

625 FOLYÖIRATSZEMLE függetlenül a horvátországi szervezet. A magyarországi szabadkőművesség a polgári demokratikus forradalom idején érte el utolsó sikereit (Berinkey miniszterelnök maga is szabadkőműves volt), a Tanácsköztársaság azonban — minden más polgári társasággal együtt - e szervezetet is feloszlatásra ítélte. S nem állhatott vissza a mozgalom az ellenforradalmi korszakban sem, amikor minden haladó szervezetet gyanakvással szemléltek. A páholyok nagy része a trianoni béke szerint amúgyis kívülrekedt az új országhatárokon, a fennmaradókat pedig a belügyminiszter 1920. május 20-án végleg megszüntette. (ActaPoloniae Historica XXX. 1974. 71-117.1.) B. J. B. JE. ZARICKIJ: AZ „ERŐ" KONCEPCIÓJA A NÉMET POLGÁRI TÖRTÉNETÍRÁSBAN A politikai realizmusról szóló tanítás napjainkig nagy hatást gyakorol a német polgári politológiára. Hosszú ideig uralkodott az a felfogás - s a történetírók nagyban hozzájárultak megalapozásához -, hogy a társadalom fejlődésében, a nemzetközi kapcsolatokban a fejlődés törvényszerű mozgató rugója a hatalomért, hegemóniáért folytatott küzdelem. A második világháború után a hidegháborús nemzetközi légkörben reneszánszát élte ez az ideológia, mert a nyugatnémet újrafegyverkezés, a revansizmus hívei azzal érveltek, hogy a béke megőrzése érdekében erős Németországra van szükség. Szerzőnk a koncepció történeti és historiográfiai gyökereit a 19. század elejétől eredezteti, amikor aktuálissá vált a német egység kérdése. Sem a Szent Szövetség korszakában, sem azl848—49-es forradalom során nem valósult azonban meg Németország egysége, sőt 1849 után egyértelműen háttérbe szorult a forradalmi, demokratikus út lehetősége. Előtérbe került a német egység felülről, „vérrel és vassal" történő megteremtése, amelyben Bismarck vezető szerepet játszott. A vaskancellárt már kortársai reálpolitikusnak nevezték, s politikáját a történetírás is igyekezett igazolni, hozzájárulva annak a nézetnek a kikristályosodásához, amely szerint az erőn alapuló politika reális. L. Ranke teremtette meg a bismarcki politikát igazoló idealizáló iskolát. Ranke államfelfogása arra a történetfilozófiai tradícióra épült, amely az isteni gondolat (az abszolút szellem) konkrét történelmi körülményekbe (a német egység bismarcki útja) való behatolása eredményeként értelmezte az államot. Az állam életképességét a hegemóniára való ereményes törekvés bizonyítja — nézete szerint, ezért az erőn alapuló harc a hegemóniáért a történelem egyik mozgató tényezője. Maga Ranke, de teljesebben követői fejtették ki az erőegyensúly elvét, mint a külpolitikai törekvéseket meghatározó, irányító eszmét. Ez az eszmei mozzanat az, amely szenbetűnik F. Meinecke, M. Lenz, H. Delbrück munkáiban, de a nem Ranke-követők (T. Mommsen, W. Treitschke, L. Dehio) felfogásában szintén kimutatható. Első virágkorát a századelőn élte az erőegyensúly politikai koncepciója. Megalapozói abból indultak ki, hogy a világpolitikát az európai viszonyok alakulása határozza meg. Az európai viszonyok azonban csak akkor hathatnak konszolidáló erőként a világhelyzetre, ha az erők egyensúlya jellemzi Európát. Az egyensúlyra törekvést az európai politika tradicionálisan domináns tendenciájaként értékelték. Véleményük szerint ezt az örökséget folytatta a bismarcki és a Bismarck utáni német külpolitika. Anglia tengeri fölénye, Franciaország pozícióinak megszilárdulása a szárazföldön 1893, majd 1904 után az erőegyensúly megbomlását jelentette. A német külpolitika az egyensúly helyreállítására, tehát végső soron az európai és világbékére törekedett, amikor fellépett az nagol tengeri hegemónia ellen, Franciaország visszaszorításáért. Ezt a gondolatmenetet emeü ki cikkünk H. Delbrück: Das Neue Europa (Berlin, 1908) és Ο. Hintze: Deutschland und der Weltkrieg (Leipzig-Berlin 1916) munkáiból. 1919 után elnémultak ennek a felfogásnak a hirdetői. Maga F. Meinecke fogalmazta meg „Nach der Revolution" (München-Berlin 1919) c. könyvében, hogy a nemzetközi kapcsolatok háború utáni történetét nem lehet az erőegyensúly elve alapján elemezni, mert az egyensúlyra törekvés tendenciáit a győztesek világuralmi célkitűzései váltották fel. Az 1920-as években ez határozta meg a német polgári történészek álláspontját, az 1930-as években pedig a geopolitikai felfogás vált uralkodóvá, ennek kiszolgálója lett a historiográfia is. Közvetlenül 1945 után egy sokkos hallgatás következett, de talál-