Századok – 1977
Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III
629 FOLYÖIRATSZEMLE BENEDYKT ZIENTARA : IDEGENEK LENGYELORSZÁGBAN A 10-15. SZAZADBAN, A KÖZÉPKORI LENGYEL TÁRSADALOM VÉLEMÉNYE RÓLUK A szerző - a varsói egyetem jeles professzora - egy I. István királyunk Intelmeiből vett idézettel kezdi a magyar történet szempontjából is figyelemre méltó tanulmányát. „Gyenge az az ország, amelyben egyetlen nyelv és egyetlen szokás uralkodik." Az Árpádokhoz hasonlóan a korai lengyel állam uralkodói is szívesen látták az idegeneket. Már az első Piastok számos külföldit -elsősorban német papokat, itáliai szerzeteseket - csábítottak udvarukba, majd Vitéz Boleszláv hívására megjelentek az idegen lovagok is. Bár a jövevények között a német elem dominált, a 12. századig Lengyelországban Nyugat-Európa csaknem valamennyi népe képviseltette magát: vallonok, franciák mellett spanyolokat is találunk közöttük. (A szerző itt megjegyzi, hogy a cseheket ekkor még nem tekintették idegennek, hiszen a két nép etnikai elkülönülése ekkor még nem volt olyan éles. A Piast és Pfemysl dinnasztiák között folyt a harc a nyugati szláv hegemóniáért.) Bár az egyháziak és lovagok mellett hamar feltűntek az első idegen iparosok (főként építészek) és földművesek (szőlőművelők) is, számuk mégis sokáig elhanyagolható maradt. A jövevények magukkal hozták nyugati (latinos) kultúrájukat, valamint számos új termelési eljárást, ezek elterjedése csak hasznára válhatott az országnak. De kedvezőnek ígérkezett társadalmi szerepük is: ők jelentették az uralkodók legfőbb támaszát az egyre jobban erősödő lengyel nemességgel szemben. A lengyel királyok éltek is a lehetőséggel, ezt mutatja, hogy a jövevényeket mind több és jelentősebb pozícióhoz juttatták az államigazgatásban és az egyházban. Kevésbé méltányolta viszont ezt a szerepüket a lengyel uralkodó osztály, amely az idegenekben saját előrehaladásának akadályát látta, s így hamar kibontakozott idegengyűlölete. A xenophobia ezen első hulláma azonban nem is lépett túl az uralkodó osztályon, de — az egyénileg bavándorló idegenek megindult asszinúlálódása miatt - különben is rövidéletűnek ígérkezett. Új helyzetet teremtett azonban a német telepesek tömeges megjelenése. Társadalmi állásuk — amely eltért az eddigi jövevényekétől - számos sajátságos vonást mutatott: bár nem voltak nemesek, mégis privilégiumokat kaptak, nem egyénileg jöttek, hanem csoportosan, s Lengyelországban először alkottak nyelvüket az utód nemzedékre is átörökítő, etnikumukat megőrző zárt közösségeket. Komolyabb összetűzésre az őslakossággal mégsem került sor, mert a telepeseket fogadó birtokosok -nehogy lengyel parasztjaik is a jövevények kiváltságainak megszerzésére törekedjenek - igyekeztek a németek szeparáltságát fenntartani. Ez a törekvésük azonban eredménytelen maradt. A telepes falvak már jelenlétükkel is harcra ösztönözték a helyi lakosságot a nagyobb szabadságot biztosító ún. „német jog" megszerzéséért, s ugyanakkor új technikai ismeretekkel gazdagították a vidéket. A német telepesek újabb generációi - esetenként a városiak is — környezetükbe beilleszkedve hasznos polgáraivá váltak a lengyel hazának. A lovagrend elleni perekben német polgárok nemegyszer a rend ellen tanúskodtak. Az idegenek iránti ellenszenv általánosabb hulláma csak a 13-14. század fordulóján csapott magasra. Élesztői a pozícióikban magukat fenyegetve érző lengyel lovagok és egyháziak, tehát ismét az uralkodó osztály. A lengyel nemzethez való tartozás igazolására szemükben nem volt elegendő, hogy valaki a lengyel államban lakott, hanem helyette a nvelv összekapcsoló erejét igyekeztek kiemelni. Szerintük az anyanyelvnek kell eldöntenie, hogy valaki tagja lehet-e a nemzetnek vagy sem. Az 1311-i krakkói felkelés leverésekor a kis-lengyelországi lovagok mindenkit ki akartak irtani, aki nem tudott helyesen kiejteni bizonyos lengyel szavakat (soczewica - lencse, mlyn - malom). A másik oldalon szaporodtak a hazai egyház német vezetőinek lengyelellenes kijelentései is. A helyzet megromlása
