Századok – 1977

Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III

602 TÖRTÉNETI IRODALOM avar megtelepülésre sokáig nem került sor, de a későavar korra jellemző griffes-indás övdíszekkel és késői kerámiával ellátott sírmező, a korábbi előkelő sírmező és a település közötti területen előkerült. Viszont késői településnek a nyomai nem bukkantak fel, vagy elpusztultak a modern kor nagy építkezései következtében. Valamennyi avar periódus házai kicsik: 3,5 X 2,5 méteres a nagyságuk. A magyarok a 11. században kezdtek megtelepedni az egykori avar település helyén és a 13. század közepéig e területen laktak. A szerző nyomatékosan figyelmeztet, hogy a 7. század végével zárult avar település és a középkori magyar település megjelenése között mintegy 400 év hiátus van. A helyi lakosság folyamatosságáról, avar-magyar kontinuitásról tehát nincs szó. Tudni kell, hogy a régészet tömeges adatait a kerámia, az égetett agyagedények típusai képezik. Érthető tehát, hogy a településről előkerült kerámiatípusokat a szerző gondos elemzésnek vetette alá. Vizsgálatát időszerűvé tette, hogy az avar kor kerámiatípusait illetően az a nézet alakult ki, hogy a kezdetleges pásztor életmódra berendezkedett avarság csak durva kézzel formált szürke kerámiát ismert, vagy még azt sem. Feltételezték, hogy a kézzel formált kerámiatípusok is nyugati hatásra terjedtek el az avarok körében. A korongolt sárga finom kerámiát illetően vitathatatlan megállapítás volt, hogy nem avarok, hanem nyugati műhelyek készítették. Az első jelentős avar kori település kerámiaanyagából és egyéb, avar kori anyaggyűjtések eredményeiből kiindulva a szerző gondos elemzésnek vetette alá e korábbi megállapításokat. Pontosan adatolja, hogy a durva házi kerámia a készítés technikája szempontjából kézzel és kézi korongon formált edényekből állt. Mindkettő típusa belső-ázsiai hagyományokra megy vissza. Az Ulan-Ude környéki Ivolga, mongóliai Noin-Ula melletti hun emlékekben a 3-4. században, a dél-szibériai Minuszinszki-medence területén a Tastik műveltség anyagában pedig már korábban megvolt. A korongolt sárga, finom kerámia közép-ázsiai kerámiaműhelyek technikájával mutat rokonságot. A közép-ázsiai lelőhelyeken, Horezm, Uzboj körzetéből már a 4. században ismertek azok a kerámiatípusok, melyek az avarság első hullámával, a 6. század elején a Kárpát-medencébe kerültek. A szerző megállapítja, hogy Eurázsiában az emberiség öt évezreden át korong nélkül készítette agyagedényeit. A koraközépkor olyan jelentős népe, mint a longobard a 6. század elején, edényeit 80-90%-ban kézzel formálta. A szláv törzsek nagyobbik része a 6-7. században - az avar kerámiaművességgel egy időben — korongolás nélkül gyártotta edényeit. Vagyis, a korongolás nélküli edénygyártás nem a kezdetlegesség jele. Bóna István úgy következtet, hogy a dunaújvárosi telep anyagában rendkívül erős és friss a belső- és közép-ázsiai réteg, ez pedig nem az avarokhoz csatlakozott idegen néprészek, hanem maga az avarság mellett tanúskodik. A szerző szolid adatsort vonultat fel egész gondolatmenetének alátámasztására, következtetései kifogástalanok. A dolgok természetéből következik azonban, hogy ennek ellenére több vonatkozás még további tisztázásra vár. Nem érzem mindenben meggyőzőnek, hogy a dunaújvárosi avar település sorsában beállott helyi fordulat oly közvetlen összefüggésben állt volna az események nagy hullámaival. Erre nézve további avar települések elemzése nyújthat majd újabb támpontokat. Addig a fordulatok nyitott kérdések maradnak. A Belső- és Közép-Ázsiából előjövő népek műveltsége vándorlásaik során lényeges módosuláson ment át, bár a hagyományos elemek rendkívül szívósan tovább éltek. Hogy miért éppen ez, vagy az tanúsít ellenállást a külső hatásokkal szemben, erre ma még nehéz felelni. Ügy tűnik, hogy a szertartásokkal a nemzetségi és családi élettel kapcsolatos tárgyak formakincse különösen ellenálló a külső hatásokkal szemben. Bóna István pontosan érvel, amikor az avarság alapműveltségének belső-ázsiai művelődéstörténeti és hagyományhátterére hivatkozik, és benne jelöli meg egyes kerámiatípusok forrását. A szűkebb etnikai aspektus azonban még tisztázásra szorul, mert hiszen Ivolga, Noin-Ula és Tastik, továbbá az egyébként helytálló szaltovo-majaki példák esetében avar népi háttér nem merült még fel. A szerző nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az avar hullámokkal közép-ázsiai keramikusmesterek értkeztek a Kárpát-medencébe. Ε felfogást cáfolni és bizonyítani egyaránt nehéz. A közép-ázsiai fejlett ipari központok kerámiagyártásának formakincse roppant nagy területen utánzásra talált. Nehezen bizonyítható, hogy a Közép-Volga, Alsó-Káma és az Ob-Irtis vidékétől Ararátig, valammt a Kínai Nagy Faltól az Alpok keleti nyúlványáig mindenhol eredeti közép-ázsiai mesterek honosították meg a vitathatatlanul közép-ázsiai előképeket idéző kerámia formakincset. Az avar kor kerámia-művességének művelődéstörténeti és hagyományháttere tisztázott és ez szilárd eredmény. Finomítást igényel viszont a régiók szűkítése, az etnikai háttér kérdésében pedig elmélyült módszertani megalapozásra van még szükség. Egyébként a kerámiatípusok konvergenciáját is szemügyre lehetne venni. Alaposabb indoklásra szorul a könyvben emb'tett avar bevándorlók megjelenésének időrendje.