Századok – 1977
Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III
TÖRTÉNETI IRODALOM FODOR ISTVÁN: VERECKE HÍRES ÚTJÁN ... A MAGYAR NÉP ŐSTÖRTÉNETE ÉS A HONFOGLALÁS (Budapest, Gondolat 1975. 298 oldal, 94 kép és térképvázlat) Magyar őstörténeti irodalmunk színvonalas alkotással gyarapodott. Tömör, célratörő előadásban hatalmas mennyiségű adatot közöl. A népszerűsítő műfaj egyik szabálya, hogy a rendelkezésére álló adatok tömegéből a lényeget kell közreadni. Ugyanis a részletekbe való bepillantás lehetőségének biztosítása mellett a szintetikus látásmód kialakítása a népszerűsítés alapkövetelménye. Fodor István helyes úton halad e követelmény teljesítése érdekében. A másik lényegi követelmény az őstörténet sajátosságából következik. A közvélcményi gondolkodás, a problémaérzékelés kialakításának módszeréről van szó. Ez a módszer egyenes függvénye az őstörténet, kiváltképpen az etnikai jelzővel leszűkített őstörténet kutatása módszerének. Olyan módszer megválasztásáról van szó, amelyik az íráselőttiség homályába vesző magyar történelem fejleményeiről igazít el megbízhatóan. Ebben a vonatkozásban a kutatás módszere a közvélemény érzelmei alakításának válik eszközévé. Ebben az összefüggésben nincs közbülső, semleges megoldás. Vagy megbízható ismereteken vagy illúziókon alapszanak a vélemények. A magyar őstörténet helyének kijelölése az egyetemes fejlődésben a nemzeti önismeret egyik alaptényezője. Fodor István marxista szakember. A fejlődés, a jelenségek korábbi természetének változásai érdeklik őt. Anélkül, hogy megfogalmazta volna, érzékelteti, hogy általában az őstörténetben, így a magyarban is, a fogalom tág értelmében vett művelődéstörténet dominál. Bár az őstörténet, különösen a magyar őstörténet fogalma pontosabb magyarázatra szorult volna. De a paleoetnográfia, az őstörténeti népalakulás története megfelelő helyet kapott. Bemutatja, hogy az őstörténeti társadalmi gazdasági formációban alakultak ki a mai népek távoli előzményei. Nemcsak együttérzést vált ki, hanem megbízható érveket kapott az a gondolatmenet, amelyik az őstörténeti magyar népalakulás polgári historiográfiájának hibás gondolatkörét bírálja. Az utóbbi az ugor előzmények és a bolgár-török kapcsolatok népalakulási jelentőségében minőségi különbséget látott. Magyar őstörténetről, ősmagyar népről a bolgár-törökkel való keveredésről beszélt, az ugor korszakot pedig még az önálló népalakulás tényezőitől is megfosztotta. Fodor István könyve szakít ezzel a hibás körrel, az ugor rokonaiból kivált ugor magyarokra is az ősmagyar fogalmat alkalmazza. Nagyon helyesen, a steppei környezet egészének követekezményeit vizsgálja az ősmagyar műveltség és népalakulás történetében. A módszer lényegével egyetérthetünk. Annál is inkább, mert a polgári historiográfia recidivái itt-ott még ma is helyet kapnak. Fodor István korszerű ismeretek birtokában mutatja be a finnugor történet jelentőségét, helyét Kelet-Európa és Nyugat-Szibéria történetében. A magyar őstörténet uráli, finnugor, ugor és ősmagyar szakaszait a fejlődés egymásba kapcsolódó láncszemeiként mutatja be. Mindegyiknek jelentősége és értelme volt a paleoetnográfiában is. Nincsenek tehát alacsonyabb és magasabb rendű népi tényezők, hanem a fejlődés különböző szakaszai formálták az ősmagyarság népi előzményét, és magát az ősmagyar népet. A szerző körültekintően elemzi a steppei környezet hatását a magyar ősműveltség, politikai szervezet, társadalmi alakulás, hadviselés stb. alakulására. Bár e korszak tárgyalása kevesebb helyet — és talán figyelmet - kapott, mint a megelőző korszak. Az aránytalanság abban leli magyarázatát, hogy a korábbi elképzeléseket, sőt téveszméket megcáfoló felfedezések a finnugor és ugor korszak vizsgálatában történtek. Nem kifogástalan azonban az az eljárás, amelyik a bolgár-török és más néprészeknek az ősmagyar népalakulásra gyakorolt hatását a honfoglalás utáni korba utalja át. A korábbi téves állásfoglalásoktól, ideologikus megközelítésektől való elhatárolódás érdekében nem az adatokat, hanem a \2
