Századok – 1976

Történeti irodalom - A múlt magyar tudósai (Ism. Gergely András) 978/V

978 TÖRTÉNETI IRODALOM 978 A MÚLT MAGYAR TUDÓSAI Szerkeszti Ortutay Gyula. IV. kötetsorozat. Lakó György: Sajnovics János (247 1.); Gunst Péter: Acsády Ignác (236 1.); Szabó Imre: Pikier Gyula (182 1.); Miskolczy Dezső: Schaffer Károly (141 1.); Törő Imre: Huzella Tivadar (171 1.). (Budapest, Akadémiai Kiadó. 1973) A múlt magyar tudósainak negyedik életrajzi-tudománytörténeti gyűjteménye újabb öt tudósportrét vázol fel. Méltatásakor ismét fel kell tennünk azt a kérdést, amelyet e hasábokon a sorozat első két gyűjteményének ismertetésekor feltettünk: a gyűjteményben egymás mellé került öt tudós milyen időbeli-tematikai sokféleséget reprezentál, s milyen közös vonások indokolják, hogy egymás mellé kerüljenek? Másszóval: beszélhetünk-e szerkesztői elképzelésről, vagy csak az elkészülés sorrendjében kerülnek-e kötetecskék egymás mellé? Úgy tűnik, hogy ez esetben sikeres szerkesztői szempontok érvényesültek az összeállítás során. A 18. század derekától — a magyar tudományosság kezdeteitől, — a felszabadulásig terjedő időhatárok közt éltek és alkottak az itt bemutatott tudósok. Nyelvész, történetíró, jogtudós, orvos és biológus kerül ezúttal egymás mellé. E tudósok életében — Schaffer kivételével — közös vonás, hogy valamennyien — tudományos munkásságuk révén — komoly konfliktusba kerültek szaktudományos közegükkel vagy ideológiai ellenfeleikkel. A nyelvész Sajnovics Józsefet, aki nálunk elsőként bizonyítja a magyar nyelv finnugor rokonságát, idehaza teljee elutasítás fogadja. A „halzsíros atyafiság" akár bizonyíttatik, akár nem — elfogadhatatlan az ősi szittya vagy éppen ószövetségi rokonságról elmólkedők, a magyar nemesség számára. A Lakó György által megírt életrajz hangsúlyozza: Sajnovics utazása, csillagászati és nyelvi uticéljai is, Dániában fogalmazódtak meg, s dán kezdeményezésre valósultak meg. A történész Acsády Ignác nem talált magának méltó helyet a kor történettudományi hierarchiájában, éppen azon új szempontjai tették kívülállóvá, amelyek a magyar történettudomány megújulásának lettek volna előfeltételei. Nem volt küzdő alkat, még ideológiai értelemben és saját eszméinek védelmében sem; személyében még elfogadtatta magát korával, de életműve felett már egyoldalúan túlzó ítéletek születtek. Indokoltan mutatja be Gunst Péter — a sorozat szerzői közül egyedül -— a témául választott tudós munkásságának utóéletét is. Pikier Gyula belátásos jogelmélete tartalma és színvonala folytán indokolatlanul, pusztán megalkotójának személye miatt került éles viták és harcok középpontjába. Szabó Imre tanulságosan elemzi, hogyan vonja le Pikier a személyi konzekvenciákat; visszavonul a politikai tevékenységtől, melyben a tudomány veszélyeztetését látja. (Szerintünk azért nem marad itthon a Tanácsköztársaság idején, mert ekkor nem lehetne nem politizálnia. A szerző viszont úgy véli, hogy Pikier távozása pontos indítékait nem lehet feltárni, s csak a marxizmus elutasítását látja ebben — 35. 1.) S Pikier levonja a tudományos következtetést is: a támadások közvetlenül is arra ösztökélik, hogy távolodjék a jogtudománytól, de felismertetik vele elméletének belső gyengeségeit is. Ezért húzódik vissza a magányosságba, jogelméletét megalapozó pszichológiai kutatásaiba. Schaffer Károly élete az egyetlen az itt bemutatottak közül, amelyből hiányzanak a tudományos-ideológiai konfliktusok. Miskolczy Dezső által megírt életrajza azt mutatja be, hogy Schaffer kutatásainak középpontjában az idegrendszert meghatározó biológiai működések, a gondolkodás, a tehetség és a lángész élettani alapjainak kutatása állott, s munkásságával azt bizonyította, hogy a lángész és őrület közötti kapcsolat vagy a tudományban alkotó és az „összeférhetetlen" személyiség korrelációja semmilyen biológiaitermészettudományos érvvel nem alapozható meg.