Századok – 1976

Történeti irodalom - A finn-ugor őshaza nyomában (Ism. Bartha Antal) 965/V

966 TÖRTÉNETI IRODALOM 966 kutatások éppen ebben a vonatkozásban érnek el figyelemre méltó eredményeket. Vámbéry az őstörténeti kutatás módszereihez adott ötleteiben gazdagabb, korszerűbb volt Hunfalvynál. Viszont súlyosan tévedett, amikor ötleteit, elgondolásait abszolutizálta,amikor a török népeket, asteppeipszichológiát, szellemet, a faji tulajdonságokat tette meg az őstörténeti népalakulás kritériumaivá, indikátorává. Hunfalvy meg sem közelítette Vámbéry gondolatgazdagságát, akinek néprajzi, őstörténeti tárgyi ismeretei messze meghaladták a derék, szorgalmas Hunfalvy olvasottságát. De az utóbbi rendszerező elme volt, Vámbéry kezdeményező. Ami nacionalizmusukat illeti, nem maradtak el egymástól; ebben a vonatkozásban kölcsönösen kiegészítették egymást. Hunfalvy mindent elkövetett annak érdekében, hogy a közvélemény szemében ellenszenves finnugor származást vonzóvá avassa, még azon a képtelen állításán keresztül is, hogy a hunok és az avarok is finnugor népek voltak. Eddig azért Vámbéry nem merészkedett el. Más vonatkozásban viszont megalapozta a honfoglaló magyar nép finnugor eredetű szolga rendjének és török uralkodó osztályának elméletét. Sőt, még a kettős honfoglalás ötletének küszöbéig is eljutott, amikor azt állította, hogy Árpád török fajú magyarjai a Kárpát-medencében találták finnugor eredetű szolgáikat, akiktől átvették nyelvüket. Hunfalvy így kapta vissza a finnugorrá minősített hunokkal és avarokkal kapcsolatos ötletét. Ifj. Kodolányi János helyesen járt el a két nagy ellenfél egymás mellé állításával. A gondolkodva olvasó így felismeri mindkettő nagyságát és tévelygéseit, jelentőségüket az őstörténet historiográfiájában. Reguly Antal rövid írásainak felvétele a kötetbe szép és igazságos eljárás volt. Talán valamivel nagyobb terjedelemben is lehetett volna Regulyt idézni, még abban az esetben is, ha ma már tudjuk nyelvtörténeti és nyelvhasonlítási eljárásai nem kifogástalanok. Erre jegyzetben lehetett volna figyelmeztetni. Gombocz Zoltán több helyet érdemelt volna. ,,A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány" c. művét terjedelmi okokból nem lehetett felvenni, s bár az „Életföldrajz és a magyar őshaza" c. tanulmánya több vonatkozásban ma is figyelmet érdemel, még sem egészen szerencsésen állapodott meg a választás csak ezen a tanulmányán. Viszont Nagy Géza, Munkácsi Bernát és Sebestyén Gyula műveiből jól sikerült a válogatás. Munkácsi méltatásánál érdemes elidőzni. A kutatás nem igazolta feltevését, hogy a finnugoí népek a Kaukázus vidékéről vándoroltak északra. Ellenben a maga idejében, még rendkívül szerény adatok alapján megsejtette a finnugor-indoeurópai kapcsolatok őstörténeti horderejét. Nem tévedett, amikor a középső Volga—Alsó Káma vidékének messzi déli tartományokkal létesült kapcsolatait feszegette. A korszerű eszközökkel folytatott kutatások igazolják e déli művelődéstörténeti kapcsolatoknak a jelentőségét. S meglehet, hogy a délről jött hatások hordozói valamilyen indoeurópai, vagy talán az indoeurópai nyelvjárások erős hatását magukon hordozó dialektusokat beszélő népcsoportok voltak. Munkácsi nagy szolgálatot tett a magyar őstörténet kutatásnak azzal, hogy módszerével a magyar őstörténet, pontosabban még finnugor korszakának egyetemestörténeti összefüggéseire irányította a figyelmet. Egy kicsivel is körültekintőbb magyar kultúrpolitika elméletét és kutatását jobban felkarolta volna. Ha ez megtörténik, ma lényegesen többet és pontosabbat tudnánk az indoeurópai nyelvi kapcsolatokról és általában a finnugor és a magyar őstörténet korai szakaszában kialakult déli kapcsolatairól. Pl. a fémek ismeretének vonatkozásában, amit Munkácsi jól megérzett. Megfigyeléseinek történeti értéke akkor is maradandó, ha szóegyeztetései nem kifogástalanok. Nagy Gézának a kötetben szereplő tanulmánya („Honfoglaló őseink") a hun—magyar rokonság elméletét élesztgeti. Ma sem lehet elfogadhatóan bizonyítani, hogy a kelet-európai steppén a 6—9. században élt-e valójában hun hagyomány, de a feltevés elutasítására sincs okunk. Végül is Iordanes a 6. század közepe vonatkozásában tanúsítja, hogy hun mondák a steppén éltek. Az már más kérdés, hogy ezek a hunnak