Századok – 1976

Közlemények - Hamar Mária: A magyar nyelv kötelező tanításáról szóló 1879. évi törvényről 84/I

90 HAMAR MÁRIA egyetlen nemzetiségi iskolát sem akarnak bezárni, vagy magyarrá tenni. Csupán az a szándékuk, hogy a magyar nyelvet kötelező tantárggyá tegyék. Indoklásul más államok e kérdésben folytatott politikáját idézi. Romániában a magyarok nem létesíthetnek maguknak iskolákat, Szerbiában a 300 ezer lelket számláló román lakosságnak uincsen lelkipásztora, a német birodalomban a lengyel kerületekben németül tanulnak, és Görögországban az albánok csak görögül. A törvényjavaslat hat évet ad a magyarul nem tudó tanítóknak ahhoz, hogy a magyar nyelvet elsajátítsák. A javaslat egyedüli szankcióját, a határidőt a körülményekhez képest el is lehetne nyújtani. Trefort nem hiszi, hogy a törvény papíron maradna, mert a nem magyar anyanyelvű lakosságnak érdeke a nyelv elsajátítása, hisz azok a gyerekek, akik az elemi iskolákból gimnáziumba, vagy magasabb polgári iskolába akarnak jutni, könnyebben boldogulnak, ha valamennyire ismerik a magyar nyelvet. Arra hivatkozik, hogy magyarul a tanítóképzőkben eddig is tanulni kellett volna, de éppen, mert az elemi iskolákban nem volt kötelező, így szüksége sem volt az ismeretekre a jövendő tanítónak. Trefort kéri a királyt, hogy járuljon hozzá a törvénytervezet beterjesztéséhez, és indoklásul ismét a korábbi érvet hangoztatja: „Különben félő, hogy a szélsőbal egy törvényjavaslatot indítványoz, melyet a parlament biztosan el is fogad." Célszerűbbnek tartja önként csinálni azt, amire később kényszerítve lennének. A király a felsorakoztatott érvek ellenére sem tartotta a törvénytervezetet célszerűnek és szerencsésnek. A Trefort által leírt körülmények között azonban szerinte sem marad más hátra, mint beterjeszteni a javaslatot. Ennek ellenére figyelmeztette a kormányt, hogy bizonyos kényes dolgokkal vigyázni kell, nem lehet nyomást gyakorolni. Ugyanis minden nyomás ellennyomást eredményez. Ha szükséglet mutatkozik arra, hogy a magyar nyelvet tanítsák, ez magától is bekövetkezik, míg ha ezt törvény útján akarják elérni, az emberekben azt a látszatot keltik, hogy külső nyomás alatt vannak. Ezért keletkezik ez ellen agitáció. Tisza Kálmán véleménye szerint a nemzetiségek tiltakozása nem jelent komoly veszélyt, mégis helyesnek tartaná, ha a törvényjavaslatot minél előbb előterjesztenék a képviselőházban. A tiltakozás így eredménytelen lenne és hamar el is tűnnék, ellenkező esetben viszont nagyobb területekre terjedne ki. Végső érvként ő is a képviselőházban uralkodó hangulatot említi. Arra hivatkozik, hogy a következő napokban tárgyalja-e a Ház a kultuszminiszter budget-jét és a „törvényjavaslat beterjesztésével elejét lehetne venni sok kellemetlen taglalgatásnak". Trefort ezek után fontosnak tartotta, hogy felhívja a figyelmet személyes momentumaira. Önként nem terjesztette volna be ezt a javaslatot, őnem soviniszta — mondta —, de „engednie kellett a nyomásnak". Reméli, hogy a másik oldal is arra a belátásra jut, hogy nem kívánják az iskolák magyarrá tételét. Tisza egyetértett azzal, amit a király elmondott, de felhívta a figyelmet arra, hogy a dolog abban a stádiumban van, amikor a kormány helyzetét figyelembe kell venni. A király nem akadályozta meg a beterjesztést, de figyelmeztetett arra, hogy a törvény bevezetésénél gondosan kerülni kell mindent, ami önkényeskedésnek magyarázható. Felhívta a figyelmet a javaslat azon pontjára, amely szerint kívánságra a magyar nyelv tanítását a megadott idő előtt is be lehet vezetni. Ez félelemre adhat okot, ezért pontosabban kell fogalmazni. Utolsó megjegyzéseiben még visszatért arra, hogy tartani kell az agitáció további terjedésétől. A koronatanács akkor ült össze, amikor a törvényjavaslat esetleges elvetése már nem volt lehetséges. A király nyilván tudta ezt, s bár elhangzanak aggályai, beleegyezik a törvényjavaslat beterjesztésébe. Aggodalmát elsősorban a törvény ellen tiltakozó nemzetiségi mozgolódások okozzák, de a Tisza és Trefort által elmondott ellenérvek