Századok – 1976
Tanulmányok - Kerekes Lajos: A Habsburg-restaurációs kísérletek és az osztrák–magyar viszony 1922-ben 3/I
8 KEK EKES LAJOS rétegekből verbuválta híveit, bár soraikban megtalálhatóak voltak a polgárikispolgári rétegek képviselői is. Előbbiek a jogfolytonosságra, a „felszentelt király" elvitathatatlan jogaira hivatkoztak, utóbbiak viszont meglehetősen széles rétegek Habsburg-ellenes érzelmeire építhettek. Mind a két tábor részese volt a hatalomnak. A Habsburg-legitimizmus képviselői fontos kormány-pozíciókat birtokoltak, Nyugat-Magyarországon számottevő katonai erőkkel is rendelkeztek, de ezen kívül a katolikus egyház szellemi befolyása révén — főleg a Dunántúlon — a közvélemény jelentős részét is uralták. A szabad к irály választók tábora, vagy még pontosabban kifejezve az anti-habsburgiánus-monarchisták, (a szabad к irály választók táborában olyanok is voltak, akik a Habsburg-család valamelyik tagját, de nem Habsburg Károlyt akarták trónra ültetni) szintén fontos kormányhivatalokat bírtak, ők rendelkeztek a fővárossal és maguk mögött tudhatták az ország hagyományosan Habsburg-ellenes középső és tisztántúli részének támogatását. A királykérdés megoldásának diametrálisan eltérő felfogásai Magyarország eljövendő külpolitikai tájékozódásának különböző koncepcióit is sejtették. A Habsburg-restauráció hívei a múltba tekintve úgy képzelték, hogy Károly magyarországi trónraültetésével — a jogfolytonosság elvét demonstrálva — kiindulópontot teremthetnek a történeti Magyarország területének visszaszerzéséhez. A szabad királyválasztás hívei viszont úgy vélték, hogy a Habsburgok restaurációja semmi esetre sem vinne közelebb a revíziós elgondolások megvalósításához, ezért Magyarország trónját valamelyik nagyhatalom uralkodó családja leszármazottjának kellene felajánlani, olyan nagyhatalomképviselőjének, aki elég befolyással rendelkeznék ahhoz, hogy Magyarország szomszédait területi engedményre kényszerítse. (Ebben az összefüggés- . ben angol és olasz hercegek nevét is emlegették). Horthy alattvalói hűségére számítva Károly tanácsadói biztosra vették 1 a magyarországi restauráció sikerét. Számításuk azonban tévesnek bizonyult. A döntő pillanatban — noha Horthy a királynak küldött korábbi üzeneteiben soha sem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy az alkotmányosan megkoronázott király képviselőjének, trónja őrzőjének tekinti magát — külpolitikai veszélyekre hivatkozva megtagadta a hatalom átadását. Valójában elhatározását sokkal inkább belpolitikai szempontok és személyes ambíciók motiválták, ( mint kézzelfogható külpolitikai veszélyek. Mert egyébként mivel lehetne magyarázni, hogy ugyanaz a Horthy, aki a szovjetellenes intervenciós hadjárat szervezésével, a szomszédos országok integritása ellen irányuló kalandor vállalkozások előkészítésével és kivitelezésével sorozatosan és gátlástalanul az ország külpolitikai érdekeivel szemben cselekedett, éppen a királykérdésben — amelyben a külpolitikai kockázat korántsem volt olyan nagy, mint ezt Horthy és környezete beállította — tanúsított olyan józan mérsékletet, hogy kész volt meghajolni a szomszédos országok kormányainak akarata előtt? Váratlan realizmusát csakis azzal lehet magyarázni, hogy az utódállamoknak a Habsburg-restaurációval szemben várható tiltakozása ürügyet szolgáltatott számára, hogy megtagadja a legfelsőbb hatalom átadását. A „külpolitikai veszély" volt az egyetlen érv, ami legitimációt adhatott Horthy és a mögötte álló szabadcsapat-vezérek elhatározásának, hogy a legitim uralkodó ellenében a hatalmat minden áron megtartsák. Sőt, az ország létét fenyegető veszély eltúlzásával Horthy eljátszhatta a „honmentő" szerepét, aki — úgymond — oly nagyra tartja a nemzet érdekeit, hogy ezért még a királynak tett esküjét js kész megtagadni, bármennyire fájdalmas is számára ez a lépés. Gömbös, a
