Századok – 1976

Történeti irodalom - Ojetea; Andrej: A reneszánsz és a reformáció (Ism. Heckenast Gusztáv) 729/IV

730 TÖRTÉNETI IRODALOM 730 neti ábrázolás viszont egyetlen kötetben megoldhatatlan feladat. Az eredmény ennélfogva a reneszánsz és reformáció társadalom- és művelődéstörténeti esszenciájának és az európai politikai és gazdaságtörténet kézikönyvszerű összefoglalásának olyan hibridje, amelynek hol a 16., hol a 16. század a súlypontja, de amely az egyes kérdéseket mindig időrendben tárgyalva egyszer a 14., máskor a 12., néha a 8 —9. századig ugrik vissza. Nyilvánvaló, hogy előbb kell felépíteni a színpadot, csak azután lehet előadni rajta a drámát; az adott esetben azonban ez azzal a következménnyel jár, hogy a harmadik fejezet tárgyalja a nagy földrajzi felfedezéseket, a portugál és a spanyol gyarmatbirodalom kialakulását, és az utána következő negyedik mondja el Franciaország, Anglia és Spanyolország középkori, felfedezések előtti történetét. Otetra nem találta meg a korszak egészét megragadó szemléletének megfelelő szerkezetet, és az évszázadok időliftjén föl-le vezetett olvasót a nagy egész élményének elmaradásáért nem kárpótolják az önmagukba zárt, bár helyenként valóban mesterien megoldott részletek. Az itáliai és vele összefüggésben az európai erőegyensúly reneszánsz kori kialakulása, a diplomáciai képviseletek születése, V. Károly császár jellemzése a könyv legszebb, legértékesebb lapjai közé tartozik, a Firenzéről szóló részletekben a szerző széles szemhatára, egyetemes áttekintése és egyéni részletkutatásokból fakadó biztonsága egyaránt magával ragadó. Másutt sajnos a kelleténél feltűnőbben mutatkozik meg az egyetemes történeti szintézisek elkerülhetetlen fogyatékossága, hogy ti. a történelem egésze az egyes kutató számára — különböző objektív okok következtében — csak nagyon egyenetlenül ismerhető meg. Ezekhez az elkerülhetetlen fogyatékosságokhoz aztán olyan gyengék társulnak, amelyek elkerülhetők lettek volna: adatok ismétlése, önellentmondások, vulgáris megfogalmazások. „A kapitalizmus teremtette meg a reneszánszt. . .", olvashatjuk egy helyütt, majd később, most már helyesen: „A kapitalizmus ... a feudalizmus bomlásának a reneszánsz korszakával egybeeső századaiban indult meg" (16., illetve 38. 1.). A szerző egyszer — egyébként saját könyve egészének is ellentmondva — ügy véli, hogy ,,az új kapitalista termelőerők" már a reneszánsszal „megdöntötték a termelés fejlődésének útjában álló feudális termelési viszonyokat" (66. 1.). És ide tartoznak egyéb elhamarkodott általánosítások is, mint pl. hogy „a feudális társadalomban szóba sem jöhetett, hogy a kiváltságos rendeket, a nemeseket és a klérust megadóztassák" (106.1.); néhány lappal később pedig megtudhatjuk — most már helyesen —, hogy „Szép Fülöp megadóztatta a klérust" (111. 1.). Külön kiemelendő viszont a könyv jegyzeteiben felsorakoztatott gazdag, sokoldalú és soknyelvű, modern szakirodalom, amely részben csak címe szerint említve, részben a szintézisbe belefoglalt új eredményekkel a korszak kutatói számára is sok újat ad. Otetea szintézisének ismertetése során nem hallgathat a recenzió a könyv magyar nyelvű kiadásával kapcsolatos proble'mákról. Ezek egy részével a kiadó meg tudott birkózni. Otetea egyetemes történeti áttekintésében nagyon kevés szó esett a magyarországi reneszánszról; a hiányt kitűnően pótolta Makkai Lászlónak „A reneszánsz és a reformáció Magyarországon" című kiegészítő fejezete. A romén szöveg fordításával viszont nem lehetünk elégedettek. A magyar szöveg (fordítás és szövegellenőrzés) három fordító munkája volt, közülük kettő nem történész, s a történész sem reneszánszkutató. Aki próbálkozott valaha tudományos szakfordítással, tudja, hogy nem létezik a tudományok egészére és minden ágára kiterjedő nyelvismeret, a gazdaság-, társadalom- és intézménytörténeti szakkifejezések pontos visszaadása még nem biztosíték a művészeti szaknyelv tekintetében. Hiba volt a kiadó részéről, hogy nem gondoskodott művészettörténész nyelvi lektorról. De nem állt hivatása magaslatán a kötet kiadói szerkesztője sem; neki kellett volna beavatkoznia olyan esetekben, mint például amikor a szerző megállapítja, hogy a keleti fűszerek „két úton érkeztek Európába", s ismertet három útvonalat (71.1.), neki kellett volna észrevenni a helynevekben és a latin idézetekben bennmaradt bosszan-