Századok – 1976

Történeti irodalom - Ausztria története lengyel tükörben (Ism. Kovács Endre) 712/IV

TÖRTÉNETI IRODALOM 717 A dualista rendszer a szerző szerint 1876-ig kielégítő megoldásnak látszott, de ekkor megindult az általános magyarosító hullám, amelytől csak Horvátország volt szerinte érintetlen. A nemzetiségi harcok igazi kibontakozását a szerző csak 1890-re teszi. Ami a csehek kiegyezési szándékát illeti, egyet lehet érteni a szerzőnek azzal a gondolatmenetével, hogy egy osztrák —cseh kiegyezés maga után kellett hogy vonja a kiegyezést Galíciával, a szlovénekkel, a dalmátokkal stb. Ez pedig megteremtette volna a Monarchián belül a szláv többséget. A federáció — mely végig az egyik alternatíváját jelezte a Monarchia létének — véget vetett volna az osztrák-német és magyar hegemóniának, ezért ütközött legyőzhetetlen akadályba osztrák és magyar oldalon, ezért maradt utópia. Nem is szólva arról, hogy egységes szláv program sem alakulhatott ki, mert ellenállottak neki a lengyelek is, akik Hohenwart bukásában joggal látták saját győzelmüket, s hovatovább az a veszély sem fenyegette már őket — lojalitásuk fejében —, hogy az osztrák kormány és udvar fellázítja ellenük saját ukrán parasztjaikat. A történetírásban ritkán olvashatunk a Monarchián belüli nemzeti mozgalmak és a nagypolitika összefüggéseiről. A szerző erre is példát ad. Megállapítja, hogy a porosz — osztrák közeledés, mely majd a három császár szövetségében ölt formát, kompromisszumra késztette a szláv politikusokat a dualista rendszer irányában. Mint ahogy csapásnak érezték a német birodalmi egyesítést is. A nagyhatalmi törekvések árnyékában, ezek következményeitől tartva kívánják a Monarchia fenntartását mintegy védelem gyanánt a német és orosz fenyegetéssel szemben. Részletesen foglalkozik a szerző a szlávok között terjedő oroszbarátsággal, külön is tárgyalja a ruszinokat, s megállapítja, hogy az orosz szimpátia még ezek soraiban sem terjedhetett akadálytalanul, mert a ruszin vezetők attól tarthattak, hogy a nagyorosz irányzat győzelme erősítheti az asszimiláció veszélyét. Útját állotta a pánszláv propagandának az is, hogy míg Galíciában és Bukovinában az ukránok viszonylag szabadon fejleszthették kultúrájukat, a cári birodalomban üldözésnek voltak kitéve. Kimutatja a szerző a galíciai lengyel és a cseh nemzeti mozgalmak függetlenségi programjában mutatkozó eltérés elvi alapjait is. A galíciai lengyelség ugyan nem ejtette el végképpen a függetlenség eszméjét, elodázta; sakornagy politikai válságai idején a Monarchiában védelmezőt látott. A csehek Ausztriát a saját igényeiknek megfelelően szerették volna átalakítani Palacky szellemében, a német rivális visszaszorításával. Ebből folyik, hogy a lengyelek erős Monarchiát óhajtottak, a csehek gyengét, melytől könnyebb engedményeket kicsikarni. Végül is megbékéltek a dualizmussal, hiszen látniok kellett, hogy békés úton nem lehet ledönteni. Igyekeztek tehát hasznot húzni belőle. Ilyen haszon volt a Badeni-féle nyelvrendelet, mely biztosította Cseh- és Morvaországban a teljes kétnyelvűséget. A cseh politika végső célja persze több volt: a cseh korona teljes kihasítása. A magyarországi nemzetiségek mozgalmainál a szerző nagy figyelmet szentel az eltéréseknek. Kiemeli kompromisszumos jellegüket. Kompromisszumosnak tekinti a román mozgalmat, mely nem irányult a dualista rendszer ellen, a románok nem akartak csatlakozni a román fejedelemséghez, mivel ott elmaradottabb viszonyok vártak volna rájuk. A magyar nemzetiségi politikát a szerző természetesen elítéli, de túlzásoktól óvakodik; kettős elnyomást (nemzetiségit és gazdaságit) nem lát, inkább kiemeli a szlovák vidékek iparosítását. Az első világháborút megelőző federációs tervek közül kiemeli Renner és Bauer tervezetét, de túl bonyolultnak tekinti a kulturális autonómiát és megkérdezi, hogyan funkcionált volna a gyakorlatban. Az egyetlen valóban konkrét tervnél, mely Popovici nevéhez fűződik, s amelyet a szerző rokonszenvvel taglal, ugyancsak a gyakorlati megvalósítás a problematikus. A magyarokat a lengyel történész elmarasztalja, amiért nem látták meg a federáció egyedüli terápiáját, az egyetlen modus vivendit. A nemzeti kérdés lényegét eszerint csak Jászi értette meg. A magyar — és egyben magyarosító —