Századok – 1976
Folyóiratszemle - Vermes Gábor: A föderalizmus agóniája Magyarországon a Károlyi-kormányzat idején; 1918–1919-ben 576/III
576 FOLYÖIRATSZEMLE Bauer kitért a külpolitikai összefüggésekre is, s jelezte, ha a munkások a fasiszta rendszert belülről nem tudják megdönteni, akkor elkerülhetetlenül új háború fenyegeti Európát. (International Review of Social History, 1974. 1. szám. 28—53. I.) J. Vermes Gábor: A föderalizmus agóniája Magyarországon a Károlyi-kormányzat idején, 1918—1919-ben A New Jersey-i Rutgers Egyetemen működő szerző csak a korszak sajtóanyagára, valamint a publikált forrásokra és feldolgozásokra szorítkozva vizsgálja a kérdést. A magyar szupremácia hagyományos, a kortársakba mélyen belegyökereződött koncepciójának ismertetése után a háború vége előtti eszmei erjedést „A nemzetiségi kérdés a társadalmi és az egyéni fejlődés szempontjából" címen megrendezett és publikált vita alapján tárgyalja. Réz Mihálynak a szoeiáldarwinizmusra alapított, az erősek hatalomra-törekvését örökös törvénynek tekintő véleményével Jászi Oszkárét állítja szembe, aki a szupremácia helyett az osztályok és nemzetek növekvő együttműködésében bízott, ezért a nemzeti államot nem tekintette végső megoldásnak, sőt a Kárpát-medence esetében egyáltalában nem tekintette megoldásnak, ehelyett a nemzetiségek szabad fejlődését biztosító föderatív államot („Keleti-Svájc") propagálta. 1918-ban sokan értettek vele egyet, a háború vége előtt még számos nemzetiségi politikus is, míg a szocialista Ágoston Péter nála is tovább menve, az Európai Egyesült Államok megvalósulását várta. Rákosi Jenő ugyanakkor banális frázisokban és közkeletű bölcselkedéssel az erő uralmának jogosságát hirdette. Az 1918 októberi magyarországi forradalom nyomán Jászi előtt megnyílt az út eszméi gyakorlati megvalósítása előtt. Azt várta, hogy ebben az antant részéről is támogatást fog kapni, bár utólag — valószínűleg alaptalanul — tagadta, hogy ekkor még optimista lett volna. Jászi elgondolásában, amit Károlyitól Móricz Zsigmondig az adott pillanatban — Vermes szerint — szinte minden magyar értelmiségi elfogadott, az új rendszerben a magyarság primus inter pares lett volna, vagyis Keleti-Svájc helyett inkább egy Keleti-Belgium, viszont a győztes pozíciójával és katonai erővel rendelkező nemzetiségek ekkor magát a föderalizmust is elutasították. A katonai erővel nem rendelkező és őszintén pacifista vezetés alatt álló Magyarország számára így csak a velük való tárgyalás volt az egyetlen lehetőség. A részletesen ismertetett aradi tárgyalások kudarca, majd az utódállamok által igényelt területek november-decemberi katonai megszállása és a magyar tiltakozásokra adott antantválaszok következtében december végére a föderatív megoldás eszméje kihunyt, és egyre teljesebbé vált Károlyiék csalódása a győztesekben. így széles körökben nyert teret a felszabadító háború gondolata, és sokan éppen ezt várták a Tanácsköztársaságtól. A trianoni béke beváltotta Jászi félelmeit; Vermes szerint „az igazságtalanságot a megváltozott határok csak megfordították és a dunai föderáció álmát betemette a kölcsönös vádaskodás, a soviniszta türelmetlenség és az értelmetlen bosszúállás. Úgy tűnik tehát, hogy az események Réz Mihály professzort és Rákosi Jenőt igazolták: győzött a meztelen erő és az agresszió, míg az emberi értelem és tisztesség bénán feküdt." Ez azonban csak az adott történelmi körülményekből fakadt, mert a háború esztelenségéből és pusztításaiból kikerülő emberiség még nem állott készen a racionális eszmék és megoldások elfogadására. „A dunai föderáció eszméje forradalmi volt abban az értelemben, hogy egy mindenki számára alkalmas megoldás vízióját rajzolta meg, de vak módon félreismerte a győztes nemzetek érzelmeit", — írja Vermes, aki azonban a különféle szocialista alapú föderációs elképzelésekkel nem foglalkozik és nem vizsgálja az utódállamok nemzeti burzsoáziájának a föderációs megoldás bukásában vitt szerepét. (East European Quarterly, VI. évf., 1972—73. 4. szám. 487—503. I.) J. G.
