Századok – 1976

Folyóiratszemle - Domnyics; M. Ja.: A keresztény szakszervezetek a második világháború éveiben 398/II

F OLYÓIRATSZEMLE 399 Egyes szakszervezeti tagok, alsó színtű vezetők antifasiszta tevékenységét korlátozta kommunistaellenességük, nacionalizmusuk. Természetesen a mozgalom országos és nemzetközi vezetői nem értettek egyet a fasizmus szélsőségeivel, kegyetlenkedéseivel, a fajelmélettel, az ún. náci pogánysággal, de mint politikai mozgalom semlegesek voltak, nem tettek meg mindent a szakszervezeti mozgalom egységének helyreállítása érdekében, akadályozták az antifasiszta népfront, a munkásegység kiteljesedését. Bár a tömegek hangulatára való tekintettel nem azonosultak a Vatikán politikájával, az egyházi hierarchiához fűződő kapcsolatuk mégis gátolta az ellenállásban való aktív részvételüket. A háború előestéjén a keresztény szakszervezetek vezetőinek álláspontját az ún. kispolgári pacifizmus jellemezte. A müncheni egyezmény felett sajnálkozásukat fejezték ki, elsősorban azért, mert az nem a Népszövetség égisze alatt jött létre. A háború kezdetén az agresszió által fenyegetett országok keresztény szakszervezetei is beléptek a nemzetközi szervezetbe, de annak politikai irányvonala ekkor még szinte változatlan maradt. A szervezet Tanácsának utolsó, 1939. dec. 14-i ülése sem hívott fel a fasizmus elleni harcra, elsősorban a háború utáni viszonyok kérdése foglalkoztatta. A háború alatt a nemzetközi szervezet tevékenysége megbénult, a nemzeti központok viszont továbbműködtek. Politikai állásfoglalásaik akkor módosultak, amikor a német agresszió Nyugat-Európa ellen fordult. Domnyics a francia keresztény szakszervezeti mozgalom és az ellenállás kapcsolatát taglalja részletesebben. Fontosnak tartja különbséget tenni a keresztény szakszervezetek hivatalos politikája, a vezetők magatartása és a befolyásuk alá tartozó munkástömegek tevékenysége között. Ez utóbbiak kezdettől nemzeti katasztrófának tekintették Franciaország kapitulációját, a vichy-i rendszer behódolását és aktívan bekapcsolódtak a kibontakozó ellenállásba, de nem mint a keresztény szakszervezet tagjai, hanem mint francia antifasiszta hazafiak. A vezetők magatartása sokkal ellentmondásosabb volt. A kommunistaellenesség, az egyházi vezetőkkel fenntartott kapcsolat befolyásolta tevékenységüket. A munkástömegek élesen antifasiszta magatartása, a német, olasz, osztrák keresztény szakszervezetek sorsa ugyanakkor kizárta, hogy akárcsak a kollaboráns Pétain-rendszerrel is tartósan együttműködjenek. Politikai fellépéseikben a fasizmus előtti polgári rend helyreállításáért szálltak síkra, tehát az osztálybéke opportunista álláspontján maradtak továbbra is. Keresték a kapcsolatot a De Gaulle vezette „Szabad Franciaország" mozgalommal, de levelezésben álltak Pétain-nel is, amit szerzőnk a marsall rendszerének de facto elismeréseként értékel. 1941. október 4. fordulatot jelentett a keresztény szakszervezeti vezetők és a vichy-i rezsim kapcsolatában. Pétain „Munka chartá"-ja veszélyeztette a keresztényszakszervezetek autonómiáját, a szakszervezetek fasizálódásának veszélyét rejtette magában a korporációs elvre épülve. Főleg Franciaország déli körzeteiben adott ez lökést a hazai ellenállási mozgalomhoz való közeledésnek. A németek által megszállt területeken szárnyaszegettebb volt a keresztény szakszervezetek ellenálló tevékenysége. Sok vezetőjük kollaboránssá vált (pl. a fémipariak közül), s csak 1943-ban szakítottak Pétain rendszerével, aminek következtében illegalitásba kényszerültek, mintegy spontán sodortatva az ellenállók sorai felé. Természetesen az ellenállás burzsoá jobbszárnyával keresték a kapcsolatot. Vezetőik ott sürögtek Londonban, Algírban, nagy barátjuk volt M. Schuman is. 1944-ben már a kommunisták közös akciókban is részt vettek (általános sztrájk Párizs felszabadítása érdekében), de önálló aktív ellenállási akciókat továbbra sem szerveztek. Hasonló tendenciák jellemezték a belga keresztény szakszervezeteket. Egyes vezetőik 1940-ben a nyílt kollaborálás álláspontjára helyezkedtek, de 1941-től a többség az ellenálláshoz csatlakozott, ami szakadáshoz vezetett a mozgalomban. Hollandiában kezdetben a viszonylagos önállóság megőrzésére törekedtek. 1941-ig a németek politikája ezt lehetővé tette, de a német munkaerő-rablás miatt kiéleződött a helyzet, s a háború második szakaszában a katolikus, protestáns és szocialista szakszervezetek, ez utóbbiak vezetésével, közös akciókat hajtottak végre, bár ez az együttműködés nem volt ellentmondásmentes. Befejezésül a fasizmus uralma alatt álló országok keresztény szakszervezeteiről megállapítja a szerző, hogy azok a fasiszta diktatúra alatt felszámolódtak, s a német és olasz ellenállási mozgalom katolikus ága a burzsoázia és a klérus vezetése alatt bontogatta szárnyait. (Voproszi Isztorii 1974. 12. szám. 57 — 71. I.) M •