Századok – 1976
Tanulmányok - Kerekes Lajos: A Habsburg-restaurációs kísérletek és az osztrák–magyar viszony 1922-ben 3/I
A HABSBURG-BESTAURÁCIÓS KÍSÉRLETEK 29 Toretta külügyminiszter elnöklete alatt október 11-én kezdődtek a tárgyalások a velencei Palazzo Corner-ben. Az osztrák delegációt Schober kancellár és külügyminiszter vezette, míg Magyarországot gróf Bethlen István miniszterelnök és gróf Bánffy Miklós külügyminiszter képviselte. Olaszország részéről jelen volt még Ferrari« tábornok, valamint Castegneto budapesti olasz követ. A tárgyalások lefolyásáról és hangulatáról nagyon eltérő állításokat lehet olvasni. Egyes szerzők szerint Schober kancellárt — a népes magyar delegáció — valóságos össztűz alá vette és Olaszország is nyílt fenyegetésekkel kényszerítette őt a megállapodás aláírására. A velencei konferenciáról legújabban megjelent tanulmány viszont azt állítja, hogy ,,az »eredmény« tulajdonképpen már a tárgyalások megindulása előtt kész volt és Velencében már csak a végrehajtás formaságain folyt a vita".73 Inkább az utóbbi felfogás tűnik elfogadhatónak, hiszen Schober kancellár már a tárgyalások előkészítésének időszakában pontosan értesült a magyar követelésről, ezenkívül már eleve azzal a tudattal utazhatott Velencébe, hogy ott csakis kompromisszumos megoldásra számíthat. Amennyiben ugyanis Schober a békeszerződés betűjéhez ragaszkodva kitartott volna Burgenland teljes elcsatolása mellett, úgy nyilván nem utazott volna Velencébe, hanem újabb kísérletet tett volna arra, hogy a nyugati hatalmakat erélyesebb lépésekre ösztönözze Magyarország ellen. Már a tárgyalások elfogadásának ténye ellentmond annak a feltevésnek, hogy Schobert erőszakolni kellett az engedményes megállapodás aláírására. Valójában mind a két fél meg akart egyezni, és ennek érdekében hajlandó volt áldozatokat is hozni. Ausztria súlyos belpolitikai problémákkal küszködött. Az infláció egyre veszélyesebb méreteket öltött, ezért a köztársaság külpolitikai helyzetének normalizálása, ami a létfontosságú külföldi kölcsönök megszerzésének alapfeltétele volt, különösen égető igényként jelentkezett. A nyugati tartományokban továbbra is erőteljesen ható szeparatista tendenciák is azt követelték, hogy az ország keleti határait — még áldozatok árán is — megszilárdítva, a kormány teljes figyelmét az ország egységét fenyegető törekvések leküzdésére fordíthassa. A Habsburg-restaurációs kísérlet megismétlődéséről keringő hírek miatt Magyarország is kész volt a megegyezésre, hiszen a burgenlandi szabadcsapatok egy része adott esetben Habsburg Károly hatalomátvételének fegyveres bázisát jelenthette. Lefegyverzésükhöz és feloszlatásukhoz csakis a Burgenland-probléma békés megoldása adhatott alapot, ezért tulajdonképpen Bethlen és Schober között hallgatólagos egyetértés állt fenn abban a tekintetben, hogy a restaurációs tervek szempontjából Bécsre és Budapestre egyaránt veszélyes monarchista katonai erőket eltávolítják a kritikus határzónából. Mindezeken kívül Olaszország és a két érdekelt fél is el akarta kerülni a kisantant beavatkozását, aminek lehetőségét nem lehetett teljesen kizárni.74 A számtalan sikertelen tárgyalás után Olaszország közvetítő akciója azért járt tehát eredménnyel, mert olyan általános politikai konstellációban történt, amikor az érdekelt felek kölcsönösen kívánták a határvita gyors és végleges rendezését. 73 Lindeck-Pozza: i. m. 37. 71 Néhány nappal a velencei találkozó után Briand kijelentette Eichhoff követnek, hogy „amennyiben Ausztria nem fogadta volna el az olasz közvetítést, úgy utat engedtek volna a csehszlovák—román beavatkozásnak, amit már előkészítettek" (HHStA. NPA. K. 58/290).
