Századok – 1976
Tanulmányok - Glatz Ferenc: Történetíró; jelenkor; interpretáció (Történetpolitikai koncepció és „történetfilozófiai” irányzat Szekfű Gyula Der Staat Ungarn c. művében) 181/II
TÖRTÉNETÍRÓ, JELENKOR, INTERPRETÁCIÓ 185 „XVI. száz. német reformatios dolgokat olvasok . . . Miféle hatalmas, gyönyörű emberek, egy Sickingen, Pirkheimer, Pentinger, egy Hohenzollern markgraf ! Ezek most már nem egymást eszik föl, hanem együtt kifelé harczolnak. Nincs okunk aggódni!"5 Ez a levél-idézet a háború első heteiből való, abból az időszakból, amikor Szekfű a Monarchia világháborús céljainak teljes átérzésével lesi a délutáni lapokat, s Eckhart Ferenccel együtt nem tudják magukat kivonni a törökkori iratkiadvány6 munkálatai közben sem a háborús pszichózis hatása alól; „a francia harctéren a németek hatalmas dobbanásai, amint napról-napra felénk hallatszanak, végkép lehetetlenné tették, hogy nyugodtan végezzük dolgainkat" — írja ekkor Szekfű.7 De a lelkes hangulatot melynek ébresztése mögött ott zúgtak a háborús propagandának szimpátiát keltő szándékkal hirdetett frázisai (pl. „a szabad Lengyelország meghozatalá"ról) — a „lomb lehullásával" egy rezignált kiábrándultság váltja fel. Októberben már a galíciai „rossz hírek" hallatára lelohad a háborúval való azonosulás: ,,jó ha az ember semmiben sem hisz: jóban sem, de a rosszban sem."8 És jönnek a besorozott barátok, kollégák híradásai: jó barátja, Török Pál Kárpátaljáról küld képeslapot „üdvözöl amíg él" aláírással, a többi hű volt kollégista barát, Horváth János, Miskolczy stb. a különböző harcterekről jelentkeznek híradásokkal; a létbizonytalanságnak az értelmiségiek számára mindig is nehezebben elviselhető érzésétől áthatva.9 „Vajon nincs-e az embernek joga elkeseredni azon a gondolaton, hogy egy egyén . . . elpusztul és az, ami az ő lelkében van és olyan különös egyéni szépségű, senki mástól sem produkálható . . ." De „nemcsak az ember barátai és akiktől sokat vár, a legutolsó tisztiszolga és sánczásó munkás is úgy nézi és élvezi a világot, ahogy rajta kivül soha senki, — tehát az ő elpusztulásával is pótolhatatlan, ép oly pótolhatatlan, mint Goethe-é lett volna, vagy Napóleoné, ha mint hadnagy elesik." Szekfű levelei most már rendre telve vannak nemcsak a kiábrándultsággal, hanem a polgári humanizmus alapján álló mind határozottabb háború-ellenességgel.1 0 És noha szubjektív kifakadásai mellé magyarázkodásként odabiggyeszti: ebben nem szabad „hazátlan szocializmust vagy kozmopolitaságot látni", az igért gyors sikerek helyett bekövetkező katasztrófák, a félelem, hogy rákerülhet a sor a behívásnál, az idegi és fizikai teljesítőképességet végső próbára állító megpróbáltatásokról beszámoló levelek a frontokról — a háború értelmetlenségét mind világosabban rajzolják Szekfű elé. őszinte átérzése a háború kultúrátpusztító hatásának, szinte a korabeli szentképek hangulatára emlékeztető, ájtatos átérzésben fogamzott hasonlatok, allegóriák —, melyekben a háború az emberiség kultúrkincseinek pusztítója, máskor egy piszkos nagy csizma, mely a frissen tiszta hópelyhek millióit tapossa egy lépéssel a pusztulásba —, ez 6 MTAKK Szekfű Gyula - Angyal Dávid 1914. VII. 14. 6 Szekfű ekkor készíti sajtó alá Eckhart Ferenccel közösen a budai basák levelezésének I. kötetét. Megjelent: A budai basák magyar nyelvű levelezése. I. 1553 — 1589. A MTA megbízásából szerkeszti: Takáts Sándor, Eckhart Ferenc, Szekfű Gyula. Bp. 1915. ' Uo. Szekfű Gyula - Angyal Dávid 1914. VII. 28. ® Uo. 1914. X. 8. 9 Egyetemi Könyvtár Kézirattára (a továbbiakban EKK) MS G. 628. A volt kollégisták Szekfű Gyulához írt levelei. 10 Igen jellemzőek e szempontból a Bartoniek Gézához írott levelei, melyekben az idézetthez hasonló hangulattal számol be folyamatosan Szekfű a volt kollégisták sorsáról Eötvös Kollégium Irattára,( a továbbiakban EKI.) A fenti idézet Angyal Dávidhoz írott leveléből (MTAKK) való. 1915. I. 29.
