Századok – 1976

Történeti irodalom - Berend T. Iván: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon 1945–1968 (Ism. Birta István) 132/I

134 TÖRTÉNETI IRODALOSt 134 anyaggal, sokkal több közvetlen tapasztalattal rendelkezik a világról, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, s nagy tömegei előtt a puszta létért folytatott sivár küzdelem helyett az anyagi és szellemi felemelkedés széles útjai nyíltak meg." Jó szociális érzékkel viszont azt is észreveszi, hogy ebben az időszakban még egyes anyagilag kedvezőtlenebb helyzetben levő rétegek, főként sokgyermekes családok, nyugdíjasok megélhetési gondokkal küzködnek, a lakosság mintegy egynegyede körében jórészt nem terjedhettek el a magasabb anyagi-kulturális szintre jellemző szokások, s a szociális kulturális vívmányokból is még jelentős falusi rétegek kirekedtek. Berend T. Iván könyve olvasása néhány meditativ gondolatot is felébresztett bennem. Ezek közül kettőt említenék. Az egyik a periodizáció problémájához kapcsolódik. A szerző 1945-től 1968-ig tárgyalja a gazdaságtörténet eseményeit. Azért eddig az időpontig, mert — mint ahogy a bevezetőben fogalmazott — „az 1968-ban bevezetett gazdaságirányítási reformmal a gazdasági folyamatok meghatározott történelmi szakasza vált lezárttá és elemezhetővé". Bár munkája zárszavában már ez az egyértelmű megfogalmazás némileg veszít erejéből: „Történetileg természetesen a véglegesség igényével ma még eldönthetetlen, hogy a reform bevezetése mennyiben tekinthető gazdaságközti periodizációs határnak." Ez utóbbi megjegyzése azonban inkább arra utal, hogy akkor még nem lehetett látni a reform jövőjét: „A megindult folyamatok további útja, esetleges kiteljesedése, vagy éppen változatlansága csak a következő évek gyakorlatában dől el." Meditációmat tehát az váltotta ki, hogy a szerző a szocialista gazdaság történetének ogyik határát a gazdaságpolitikai és a tervezési rendszer, a gazdaságpolitikai módszerek változásához kapcsolta. Labilisnak érzem az így meghúzott cezúrát ! Úgy vélem, ennél megbízhatóbb, objektívabb alapot jelenthetnek a periodizációhoz a gazdaságban zajló, végbemenő folyamatok, illetve minőségi átalakulások. Természetesen a gazdasági folyamatok nem függetlenek a gazdaságpolitikai eszközöktől, módszerektől, segíthetik vagy gátolhatják azokat, de nem helyettesíthetik. A szerző könyvében a szocialista gazdaság fejlődésének minőségi változását, az extenzív periódus lezárulását, a különböző gazdasági területek arányos, összehangolt fejlesztését, az intenzív fejlődési szakasz kibontakozását — mint láttuk — a 70-es évekre tette. Es tegyük hozzá előrelátását a gazdaságfejlődés minőségi mutatói manapság egyre inkább igazolni látszanak. A szerző is hangsúlyozza, hogy az intenzív források mozgósítását követelő fejlődési periódus elérkezéséhez az irányítási módszerek 1968-as változása, az áru- és pénzviszonyokban rejlő lehetőségek fokozottabb kihasználása jelentősen hozzájárult. De csak hozzájárult, mert a magasabb fejlettségi szakasz nem „a bevezetett reformlépések nyomán" érkezett el, hanem a tervgazdálkodás kereteiben zajló közel három évtizedes gazdaságfejlődés eredményeként. Ezért úgy vélem, helyesebb, ha a 70-es évek első felében, a gazdaságfejlődés konkrét eredményei alapján (amikor pl. a termelés növekedése már teljes egészében a termelékenységből származik) húzzuk meg a szocialista időszak gazdaságtörténeti periodizációs határát. Ugyancsak elgondolkoztatott a könyv olvasása közben az a módszertani probléma is, hogy miként lehetne a legkifejezőbben mérni hazánk fejlettségi szintjét a világ országainak rangsorában. A szerző azt a megoldást választotta — nyilván a termelőerők egyetemes fejlődési törvényszerűségeiből kiindulva —, hogy elemzéseiben az európai tőkés államokhoz viszonyított, ezek közül is legtöbbször a legfejlettebbekkel vetette össze eredményeinket egy-egy területen. Ezt az összehasonlítást azonban gyakran nem éreztem és nem érzem reálisnak, mert csak kelet-európai történelmi elmaradottságunk tükröződik benne, de nem mutatja meg azt, hogy ebből az elmaradásból már mennyit törlesztettünk. Más helyen viszont azért tűnt irreálisnak ez az összevetés, mert nem volt számomra meggyőző, hogy a különböző területek fejlesztési irányaiban, volumeneiben és arányaiban nekünk is hasonló utat kell járni, a legfejlettebb tőkés országokat kell követni. így többek között nem tartom valószínűnek, hogy nálunk is olyan méreteket és arányokat kell elérni egyes szolgáltatói ágazatoknak, mint a fejlett kapitalista országokban, vagy hogy ki kell fejleszteni minden ott megtalálható szolgáltatást, hiszen ezek nem kis hányada manipulált szükségletekre épül. Kérdéses, hogy el lehet-e marasztalni közlekedésünk fejlettségi színvonalát többek között azért, mert „a személygépkocsik száma csupán fele az egy főre jutó nemzeti jövedelem ós gépkocsi szám nemzetközi korrelációja alapján várható szintnek". A személygépkocsik számától függetlenül még rendkívül fejlett lehet a tömegközlekedés, amire különben a szocialista országok a fő hangsúlyt fektetik. Az is felmerült bennem, hogy miért a fejlett kapitalista országok adják a termelőerők fejlesztéséhez azt a „mintát", amit alapvetően mindig az adott társadalmi berendezkedésű ország társadalompolitikai szükségletei határoznak meg, természetesen a hazai és nemzetközi feltételeknek és lehetőségeknek megfelelően. Felvetném, hogy e vonatkozásban — a termelőerők fejlesztési irányának összevetéséhez — a termelőerők elért