Századok – 1976

Figyelő - Helytörténeti kiadványok (Benda Kálmán) 1131/VI

1146 figyelő adatait is feldolgozza) és a helynév etimológiai magyarázatát is megadja. Kívánatos volna, hogy a pontos és lelkiismeretes, hézagpótló mű a későbbi korokra is folytatódjék. Talán a Szabolcs megyei tudományos intézmények meg tudják teremteni a munka elvégzéséhez szükséges szervezeti feltételeket. Országosan példát mutathatnának ezzel. * A kolostorok háztörténeti följegyzéseinek helytörténeti értékét napjainkban kezdi fölfedezni a történetírás. Az időjárásra, terméseredményekre, a helybeli eseményekre és szokásokra vonatkozó följegyzéseik olyan adatokat nyújtanak, amiket máshonnan aligha kapunk meg. Örömmel üdvözöljük tehát a bajai Múzeum kezdeményezését, hogy a helybeli ferences zárda háztörténetének 18—19. századi részeit magyar fordításban közreadta. („Kivonatok a bajai ferences zárda Háztörténetéből. 1694—1840." Latinból fordította Koszta István, jegyzetekkel ellátta: Kőhegyi Mihály. Baja 1972. 57 1. A bajai Türr István Múzeum kiadványai 19. Megjelent Baja Városi Tanács anyagi támogatásával, 1000 példányban.) Mivel a Háztörténet eredeti kézirata lappang, a szerzők az 1930-as években készült kijegyzések alapján dolgoztak. A gördülékeny és kifejező fordítást a bajai ferences rendház történetét ismertető és a bejegyzések megértését elősegítő jegyzetek egészítik ki. (Ha egyszer előkerülne az eredeti Háztörténet, érdemes volna a teljes kézirat fordítását kiadni). * „A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig" a címe Sebestyén Ádám könyvének (Szekszárd 1972, valójában 1973, 279 1. + 32 1. többnyire egész oldalas fénykép. Kiadja a Tolna megyei Tanács VB Művelődésügyi Osztálya, 3000 példányban). Az egykor Andrásfalván, ma a Tolna megyei Kakasdon élő szerző „egyszerű embernek" mondja magát, azt akarva ezzel jelezni, hogy magasabb iskolákat nem végzett. Leírását az 1764-es madéfalvi veszedelemmel kezdi, s a feldolgozások alapján ismerteti a kibújdosó székelyek Moldvába, majd Bukovinába településének történetét. Munkája Andrásfalva 1786-os megalapításától kezdve válik érdekessé, amikor részben saját emlékeinek visszavetítésével, részben az öregek elbeszélései alapján vázolja a falu lakóinak életét. Részletesen leírja Andrásfalva települését, a természeti környezetet, a gazdálkodás és az állattenyésztés módját, a falu közösségi életének alakulását, belső társadalmi tagozódását, az egyház és a magyar műveltség összefonódását, egy nálunk alig ismert világ belső ablakait tárva ki. Az 194l-es Bácskába költözés, majd a háború után a dunántúli letelepedés történetének személyes emlékeit az eseményeket irányító Német Kálmán plébános feljegyzései egészítik ki. A történeti részt Andrásfalva utolsó lakóinak névsora (593 család, 2517 felnőtt és 1520 gyermek), majd az 1945— 46-ban Bonyhád és környékén letelepültek községenkénti felsorolása zárja. A könyv második része az andrásfalvi népszokásokat tárgyalja a születéstől a halálig, számos kotta és dalbetéttel, rajzzal és ábrával, a hiedelmeket, sőt a népi gyógymódokat sem mellőzve el. A tájszavak jegyzéke és magyarázata egészíti ki a leírást, mely nemcsak méltó emléket állít a bukovíninai székelyek küzdelmes sorsának, hanem megismerteti az olvasót egy letűnt archaikus világ színes rajzával. *