Századok – 1976
Folyóiratszemle - Sevjakov; A. A.: A diplomáciai kapcsolatok felvétele a Szovjetunió; valamint a közép- és délkelet-európai országok között 1000/V
1000 FOLYÖIBAXSZEMLE A. A. Sevjakov: A diplomáciai kapcsolatok felvétele a Szovjetunió, valamint a közép- és délkelet-európai országok között A Szovjetunió diplomáciai elismerésének második hullámaként tartja számon a történeti irodalom azokat a lépéseket, amelyek során a Duna-medence és a Balkár kis államai rendezték viszonyukat a szocialista nagyhatalommal. Egyrészt az események három évtizedes jubileuma, másrészt az a körülmény, hogy a szovjet történetírásban még feldolgozatlan volt a téma, — indította a szerzőt cikke megírására. Újabb szovjet dokumentumpublikációk, a szovjet és külföldi szakirodalom vonatkozó eredményei alkotják Sevjakov írásának forrásbázisát. Előrebocsátja, hogy a szovjet diplomácia kezdettől fogva szorgalmazta a kapcsolatok kölcsönösségi alapon való normalizálását. Az 1920-as években azonban a kisantant országai és Bulgária nyíltan szovjetellenes álláspontot érvényesítettek külpolitikájukban, Albániával és Magyarországgal eredménytelennek bizonyultak a tárgyalások. A nyugati nagyhatalmak nyomása mellett Albániában kormány változás, Magyarországon Horthy köre akadályozta meg a diplomáciai viszony megteremtését, a kisantant országai különféle követeléseik teljesítését szabták előfeltételül. A szovjet diplomácia kísérletei (1924-ben tárgyalások Bécsben Romániával; 1929-ben román és csehszlovák megbízott meghívása Moszkvába a Kellog-Briand paktumhoz való csatlakozás ügyében) esak az 1930-as évek elején bekövetkezett változások hatására kezdtek visszhangra találni. A világgazdasági válság, a fasizmus előretörése, az agresszív fasiszta nagyhatalmak színre lépése, a szovjet-amerikai viszony rendezése, a franciák keleti politikája gyakorolta a legnagyobb hatást a közép- és kelet-európai kisállamok külpolitikájára. Mindez új aspektusból növelte a Szovjetunió nemzetközi politikai súlyát, szükségessé tette számukra a külpolitikai orientáció módosítását. 1933-ban szovjet kezdeményezésre írták alá a kisantant országai Londonban az agresszor fogalmát meghatározó nemzetközi egyezményt. 1933 folyamán BeneS is ós Titulescu is többször kinyilatkoztatta kormánya szándékát diplomáciai kapcsolatok létesítésére a Szovjetunióval bizonyos feltételek elfogadása esetén. Román részről Besszarábia status quo-jának szovjet elismerése volt в legfontosabb feltétel, amely azonban szükségképpen kizárta a megegyezés lehetőségét. 1934 hozott fordulatot. Ekkorra nyilvánvalóvá vált a német és olasz külpolitika új irányvonala, egyre határozottabb lett a francia sürgetés és az egyes oiszágokon belül is aktivizálódtak azok az erők, amelyek józanul mérlegelve a kialakult helyzetet, nyitni kívántak a Szovjetunió felé is. A Szovjetunió diplomáciai elismerésének második hullámát a szovjet—magyar kapcsolatok rendezése indította el, amely olasz közvetítéssel jött létre. Sevjakov figyelemre méltónak tartja a korabeli korrekt magyar sajtóvisszhangot (Pester Lloyd, Pesti Napló, Magyarság), valamint azt a tényt, hogy Gömbös miniszterelnök és Kánya külügyminiszter fogadták a szovjet követet. Elsősorban a román vezetést, de a prágait is nyugtalanította a magyar diplomácia sikere. Az általánosan ható tényezők mellett ezzel is magyarázható, hogy a kisantant képviselőinek zágrábi tanácskozása a Szovjetunióval való viszony rendezése mellett foglalt állást. A román ós csehszlovák külpolitika lavírozó taktikája azonban lelassította a folyamatot. Benes nyilatkozata az olasz—osztrák—magyar egyezménnyel kapcsolatban, amely felkínálkozás volt az említett országok és Németország felé, — erről tanúskodik. Titulescu a király környezetére hivatkozott álláspontja indoklásakor, amely szerint a Szovjetunió jobban érdekelt a kapcsolatok rendezésében, mint Románia, tehát engedményeket kell tennie. A román külpolitika halogató taktikájához az is hozzájárult, hogy előzetesen végleges formában kívánta tudni
