Századok – 1975

Történeti irodalom - Tanulmányok Tolna megye történetéből. V. köt. (Ism. Degré Alajos) 739/III–IV

740 TÖIITÉNETI IRODALOM ti. hogyan szóltak hozzá — helyesebben nem szóltak — a megyei vezetők a betelepítéskor igen nagy úrbéri szabadságot élvező jobbágyok sorsának alakulásába. A kötet ékessége Holub József 120 oldalas műve a megye újjáépítésének megindulásáról 1686 és 1703 között. Aránylag rövid időszakkal foglalkozik tehát, de rendkívül alaposan, ós igen plasztikus képet nyújtva. A szerkesztő jegyzetben foglalja össze Holub munkásságát, kár, hogy nem jegyzi meg azt is, hogy a dolgozat 21 évvel ezelőtt készült, és a Tudományos Akadémia által elismerésben részesült, de mind ez ideig nem jelent meg. Talán jó lett volna egy-két további szerkesztői jegyzetben rámutatni azokra az eredményekre, amelyeket történettudományunk Holub tanulmányának elkészülte óta elért, pl. Ruzsás Lajos és Mérey Klára megállapításaira a török hódoltsági területek pusztulásának okairól (Szigetvári emlékkönyv, 1966), valamint Szakály Ferenc dolgozatára a Tolna megyei tanulmányok II. kötetében. Ezek tisztáztak olyan kérdéseket, amiket a szerző csak sejtett, de mint szorosabban témájához nem tartozókat, alaposabban nem kutatott. Holub hű marad e tanulmányában is önmagához. Hatalmas forrásanyagot dolgoz fel, aprólékos precizitásában még az általa vizsgált kor tiszti címtárát is közli, és minden mondatát dokumentálva, tépi szót a közkeletű illúziókat. Mert az általa vizsgált kor lényegileg a harcias pécsi püspöknek és az általa kreált, neki mindenben engedelmeskedő — sokszor messzi vidékről Tolnába hozott — tisztviselőgárdának küzdelme a részben katonatisztekből és kamarai tisztviselőkből, részben a megyében birtokos, de ott nem tartózkodó egyházi birtokosokból álló ellenzékkel, tehát tulajdonképpen nyoma sincs benne a megyei nemesség szervezkedésének és autonómiájának. Nagyon széles társadalmi és gazdasági alapvetésből indul ki, egyenként vizsgálja még a hódoltsági időkben itt birtokot szerzett nemes családokat is. Gazdasági alapvetése érthetővé teszi azt az elkeseredett — felületes szemlélő előtt hiúnak látszó — harcot, melyet Tolna megye határaiért folytatott. Ti. a megyére egy összegben kirótt adót a nagyobb megyében többek között lehetett volna felosztani, és így a katonai, élelmezési és adóterhek némileg elviselhetőbbé váltak volna. Szemléletében tehát teljesen korszerű munka, ha terminológiájában ragaszkodik is a kezdeti munkái óta követett pozitivizmushoz. Leszögezi, hogy a megye igazgatása majdnem kizárólag a hadügyi ellátásra és pénzügyre szorítkozott, és kimutatja, hogy a roppant viták, melyek során a Radonay kreálta alispánt, Broderich Andrást három évi börtönnel is büntetik, melyet azonban nem tölt ki, tulajdonképpen kicsinyes érdekharcok a harmincados tiszt és más katonai tisztviselők között, akik „másodállásban" látnak el megyei tisztségeket is. Ezek a tisztek sorra megszedik magukat,^ birtokot vásárolnak, és nem tudnak elszámolni a gondozásukra bízott pénzekkel. Érdekes az a megállapítása is, hogy a nádor, aki az új megyei tisztviselőknél jobban ismeri a megyei igazgatás szokásait, igyekszik ezeket a megyével megtartatni. Az új tisztviselők bizonyos szokásokat hamar át is vesznek, így 1699 és 1702 között 30 megyegyűlést tartanak, de ezek nagyon kevéssé látogatottak. Némelyik kisgyűlésen csak б tisztviselő jelenik meg, de még a tisztújításra is csak 21-en „sereglenek" össze. De már ez a túlnyomórészt a megyében teljesen új birtokos nemesség is ért a „nemesi privilégiumok" védelméhez. A király eredetileg az adó egyharmadát kérte a birtokos nemességtől, hosszas huzavona után annak tizenhatodát szedték be tőle. A kis birtokú kurialisták — ilyen Tolnában alig volt — és a birtoktalan armalisták persze jobbágy módra adóztak. Egy másik kiemelkedő jelentőségű mű Hajdú Lajos 94 oldalas tanulmánya II. József igazgatási reformtörekvéseiről és azok Tolna megyei végrehajtásáról. A szerzőt szemmel láthatólag leginkább II. József elképzelései, és a józanabb, a gyakorlati feltételeket, adottságokat jobban ismerő kancellária — többnyire elbukott — módosítási törekvései érdeklik. Ezeket kitűnően rajzolja meg a kancelláriai levéltár iratai alapján. II. József minden elvi igazgatási célkitűzését helyesnek, és a röviden, de néhány kitűnő páldával alaposan jellemzett megyei gyakorlat ismeretében szükségesnek is tartja, csak azt hibáztatja — amit a kancellária is észrevett —, hogy nem számol az adottságokkal, a megszokott megyei renddel, ami, ha súlyos hibákkal is, de létezett. Türelmetlen, ötletszerű, autokratikus jellegű parancsaival elijesztette, ellenzékbe kergette azokat a nemeseket is, akik általános műveltségük, egész gondolatviláguk alapján hajlandók lettek volna az uralkodóval együttműködni, de az uralkodó közigazgatási szervezete voltaképpen megdöntötte a megyét, melyben a nemesség — nem ok nélkül — osztályérdekei legkitűnőbb védelmezőjét látta. A polgárság kicsi és tekintélynélküli, a parasztság teljesen műveletlen, nagyobb részében még fel sem merült a gondolat, hogy helyi érdekeinek — néha igen elszánt — védelmén kívül is tehet valamit; így az uralkodó magára maradt. Érdekes, hogy amikor a szerző ilyen világosan látja az uralkodó hibáit, egész egyéniségét helyesen látja, Széchényi Ferenc kerületi főispán és biztos tevékenységét