Századok – 1975

Történeti irodalom - Tyutyikin; Sz. V.: Vojna; mir; revolucija. Igyejnaja borba v rabocsom dvizsenyii Rosszii 1914–1917 gg. (Ism. Jemnitz János)717/III–IV

718 TÖIITÉNETI IRODALOM Sokkal járatlanabb területre vezeti az olvasót a szerző, amikor a mensevikek és az eszerek háborúelőtti tevékenységét mutatja be. A szorosan szervezeti megközelítések mellett a szerző a klasszikus hármas tagozódás orosz vonatkozású jelentkezését mutatja ki, amikor megkülönbözteti a szoeiálsoviniszta, a pacifista és a forradalmi internacionalista tendenciát. Természetesen a világos megkülönböztetés nem mindig könnyű feladat. Egyfelől tanulságos, amikor az olvasó maga előtt láthatja, hogy soviniszták egyaránt akadtak mind a mensevikek (pl. Plehanov), mind az eszerek (pl. Burcev vagy Avkszentyev) táborában, avagy ugyanígy pacifisták mindkét szervezetben (pl. Akszelrod és Csernov).A probléma viszont ott vetődik fel, hogy a szociálsovinizmus fogalma is túl széles skálát rejt magában — még Oroszországban is, ahová nyilván belekerül Gvozgyev, aki a cári kormányzatban még állami megbízatást is vállalt a hadiipari termelésben, de kérdés, hogy ide lehet e tenni Csheidzét, aki a mensevik frakció elnökeként később is gyakran rendkívül kritikusan szólalt a cári kormányról, s általában az egész háborús politikáról, s akivel nemcsak a mensevik internacionalisták, hanem Trockij sem akarta megszakítani — éppen oppozíciós magatartása miatt — a kapcsolatot. S ez vezet el már a következő kategória: a pacifisták áramlatának problematikájához. Hiszen ennél is találunk olyanokat, akik Akszelrod módjára mindvégig a háború ellen foglaltak állást, elmentek Zimmerwaldba is — de a szociálsovinisztákkal soha nem akartak szakítani, rendkívül bizalmatlanok voltak a bolsevikokkal szemben, s a lenini forradalmi vereség gondolatát nem fogadták el. A pacifisták táborában megintcsak volt bizonyos hasonlóság a mensevik Akszelrod ós az eszer Csernov között — de megintcsak megjegyzendő, hogy velük szemben ugyancsak ebben a táborban akadtak baloldalibbak, radikálisabbak is, például az ugyancsak mensevik Martov, avagy az eszer Bobrov-Natanszon. Ezeket a különbségeket Tyutyukin maga is hangsúlyozza, s figyelemreméltó gondossággal különbözteti meg a színárnyalatokat, s használ olyan új kategóriákat a mensevikek esetében, mint „jobb" és ,,bal-centrum", az egyiknél Akszelrod, a másiknál Martov nevével fémjelezve az irányzatot. Új szempont az is, hogy a szerző szerint - miután külön-külön gondosan kijelöli Csheidze, a kaukázusi mensevikek ós a szibériai emigránsok (Dan-Cereteli) helyét a mensevikek táborában a legbefolyásosabb irányzat 1914—1916-től nem a markáns szociálsovinisztáké, hanem a „félhonvédőké" volt, akik körében a „jobb-centrumot," tartotta a mozgató erőnek. (Megintcsak zárójelben jeleznénk, hogy Tyutyukin még olyan finom distinkciókat is tett, hogy I'lehanov és Potreszov között is volt bizonyos eltérés, vagyis még a szociálsoviniszták tábora sem egységes.) A gondolatsort azonban azzal zárja, hogy a megannyi különbség ellenére a mensevikek között sok az összemosódás, s nemcsak a közeli párosok között, nemcsak Martov és Akszelrod hat egymásra kölcsönösen — hanem még a szélsőséges pólusok is —, és itt egyfelől Plehanov, másfelől Trockij nevét említette — fennáll a kapcsolat. Ez utóbbi azonban mégsem látszik eléggé bizonyítottnak. Mert ha igaz is az, hogy egy lényeges pontban, a saját kormány vereségét, vagyis a lenini forradalmi vereség gondolatát valamennyi csoport elutasította — ez még nem elég bizonyíték. Egyfelől azért, mert még a bolsevikokkal szimpatizálók (pl. Kollontaj) sem fogadták ezt azonnal el, hanem még a bolsevikok táborában is voltak olyanok, akik másként vélekedtek. Még jelentősebbnek tűnik azonban a munkásmozgalom és a politikai harc akkor homlokterében álló kérdés: ki az, aki ténylegesen harcot hirdet a háború s a háborús kormányok, a szociálsovinizmus ellen — s ki nem. S ezen a téren Trockij, de még Martov és Plehanov között több volt az ellentét, mint a hasonlóság. Tyutyukin a szoros értelemben vett „szervezeti" megközelítésen túlmenően valóban indokoltan nagy figyelmet szentelt a Nase Szlovo c„ Párizsban 1916-ben megjelenő orosznyelvű napilap elemzésének. Ha meggondoljuk, hogy a lapnak olyan munkatársai voltak, mint Csicserin, Kollontaj, Lunaesarszkij, Trockij, Martov, Lozovszkij, Manuilszkij, Antonov-Ovszejenko, Majszkij, Rjazanov és mások, akkor azonnal átláthatjuk, hogy valóban rendkívüli jelenségről van szó. A lap valóban „pártközi" volt, amennyiben írtak ebbe mensevikek, pártonkívüliek, s ekkor már kifejezetten bolsevik szimpatizánsok (Kollontáj, Radek, Manuilszkij), sőt bolsevikok is (Pokrovszkij), ha nem is nagy számban. Tyutyukin aláhúzza a lap világos antimilitarista alapállását, de méltán jelzi, hogy a lapban eszmei viták is folytak, meg lehetett különböztetni egy jobboldali tendenciát (ezt, Martov nevével jelzi — s kár, hogy itt nem hangsúlyozza, hogy Martovot éppen e lapban kifejtett tevékenységéért jobbról Akszelrod ós Szemkovszkij miként bírálta, hogy túl sokat engedett a bolsevikoknak), a baloldalon Antonov-Ovszejenko, Manuilszkij és Lunacsarszkij nevét jelzi, míg a centrumban helyezi el Trockij személyét. A csoportok ténylegesen kimutathatóak, de mégis jeleznénk néhány problémát. így egyfelől azt, hogy Martovnak hevesebb vitái voltak Trockijjal, aki az