Századok – 1975

Tanulmányok - Tokody Gyula: A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok 1918 novemberében és decemberében 622/III–IV

640 TOKODY GYULA mentes elvi hibáktól, s magára a párt megalakítására is viszonylag későn került sor, a valóban forradalmi erők önálló szervezetbe tömörülése meggyorsíthatta a néptömegek balratolódását, vagy helyesebben, a növekvő tömegelégedetlenséget határozott irányba terelhette. Nem volt ugyan szó a hatalomátvétel szándékára mutató konkrét akciókról, illetve tervekről, de a választásokon való részvétel elutasítása a polgári parlamentarizmus feltétel nélküli elvetését, az e téren is jelentkező ultrabaloldali túlzás a forradalom végigharcolásának őszinte akarását mutatta. Az ezekben a napokban szinte hisztérikussá váló félelem a proletariátus győzelmétől a szociáldemokrata és a polgári politikusok helyzetfelmérésének pontatlanságából fakadt, de alaptalan — amint azt manapság a nyugati történetírás állítja vagy sugalmazza — azért mégsem volt. A Kommunista Párt megalapítása annak a néhány napos intervallumnak a végére esett, amelyet egyfelől a forradalmi fellendülés újabb hulláma, másfelől az jellemzett, hogy a régi hadsereg felbomlása következtében a polgári társadalmi rendet képviselő szociáldemokrata kormány nem rendelkezett az ország kulcspozícióiban — ideértve mindenekelőtt magát a fővárost — elegendő fegyveres erővel hatalma megvédéséhez. Kétségtelen azonban, hogy a proletárforradalmi erők — a Kommunista Párt létrejötte ellenére — továbbra is szervezetlenek maradtak, s ugyancsak nem rendelkeztek a hatalom megragadásához megfelelően felkészített fegyveres csapatokkal, s ezek kialakítására sem erejük, sem idejük nem volt. Az önálló forradalmi párt létrejötte azonban még így is kiindulópontja lehetett a munkásmozgalmon belüli erőviszonyok átrendeződésének, de mindenesetre az erőviszonyok nagyfokú ingatagságát jelezte. Pontos adatok hiányában az éppen megszülető Kommunista Párt, illetve az azt alkotó forradalmi csoportok tényleges tömegbefolyásáról persze csak igen hozzávetőleges és hiányos képet alkothatunk magunknak. Hiszen ebben az időben a párt még szervezetileg teljesen embrionális állapotban volt. Hugo Eberlein beszámolója a szervezeti kérdésekről nem hagy kétséget afelől, hogy a különböző helyi csoportok létrehozása és az egész birodalomra kiterjedő élénk személyi kapcsolatok ellenére a Spartakusz Szövetség nem tudta levetkőzni eredeti propaganda jellegét. Tekintettel azonban arra, hogy igen népszerű, kiválóan felkészült, nemzetközileg is ismert vezetők — mindenekelőtt persze Rosa Luxemburgra, Karl Liebknechtre, Clara Zetkinre és Franz Mehringre gondolunk — álltak az élén, az új párt propagandisztikus hatásával önmagában véve is komolyan kellett számolni. Mindamellett a spartakisták elismert vezetői az alapító kongresszuson csak részben tudták politikai álláspontjukat elfogadtatni. Az egyik legfontosabb kérdésben, a parlamenti választásokon való részvétel kérdésében súlyos vereséget szenvedtek. A kongresszus 62 szavazattal 23 ellenében a választások bojkottálása mellett foglalt állást. E mögött a munkásmozgalmon belüli erőviszonyok téves megítélése, a forradalmi erők túlbecsülése állt. Otto Rühle, a többség vezérszónoka kijelentette: „Mi éppen azon dolgozunk, hogy magunk-Berlin. 1972. A párt programját függelékben mindkét forráskiadvány közli. A párt megalapítására és körülményeire vonatkozóan, továbbá egyéb munkák mellett különösen hasznosnak bizonyult Oseip K. Flechtheim 1948-ban — első kiadásban — megjelent említett könyve, amely összefoglalja a Német Kommunista Párt tevékenységét az egész weimari korszakra vonatkozóan. A könyvet Nyugat-Németországban mindmáig alapvető munkának tekintik, s 1969-ben lényegében változatlanul ismét publikálták.