Századok – 1975

Tanulmányok - Tokody Gyula: A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok 1918 novemberében és decemberében 622/III–IV

A NÉMET MUNKÁSMOZGALMON BELÜLI ERŐVISZONYOK 631 — összefüggésben azzal az erősödő kiábrándultsággal, amelyet politikájuk váltott ki — 1919 — 20 folyamán csökkenő tendenciát mutatott, de mindvégig megmaradt. 1919 elejétől kezdve azonban a munkásmozgalmon belüli erőviszonyok alakulásának a jelentősége már közel sem volt olyan nagy, mint 1918 őszén. Ekkor már teljes apparátussal működtek a polgári pártok és ütőképes hadsereg állt az ellenforradalom rendelkezésére. A forradalom győzelmének pillanatában, 1918 novemberének első napjaiban, a jobboldali szociáldemokrácia feltételezhetően nagyobb tömegereje, de bizonyosra vehetően magasabbfokú szervezettsége, a jórészt rendelkezésére álló országos párt- és szakszervezeti hálózat, mindenekelőtt azért volt döntő fontosságú, mert lehetőséget adott — ha nem is mindenütt és nem is azonnal — a vezető szerep kivívására az új hatalmi szervek, a tanácsok túlnyomó többségében. Mint általánosan ismert, a Népmegbízottak Tanácsa — a két szociáldemokrata párt vezetőinek előzetes megegyezése szerint — paritásos alapon három többségi és három független szociáldemokratából alakult meg. A spartakisták nem kaptak képviseletet e vezető testületben. A paritásos együttműködés elve minden jel szerint helyeslésre talált az ekkoriban központi jelentőségű nagy-berlini munkás- és katonatanácsok között. Tehát a munkásság igazságosnak tartotta a hatalmon való egyenlő osztozkodás elvét. Kari Liebknecht felszólalását, amely már akkor árulásra és ellenforradalmi veszélyre hívta fel a figyelmet, a nagy-berlini munkás- és katonatanácsok küldötteinek november 10-én megtartott történelmi fontosságú ülése elvetette.9 Ez az önmagában véve jelentéktelennek tűnő epizód önmagában véve is mutatja, hogy a spartakisták a forradalom továbbvitele szempontjából a legdöntőbb helyen és a legdöntőbb pillanatban viszonylag gyenge befolyással rendelkeztek. Viszont a spartakistákat is magában foglaló Független Szociáldemokrata Pártnak igen erős bázisa volt elsősorban a forradalom berlini győzelmében központi szerepet játszó bizalmiak (Obleute) körében, amelyek elnöke, Emil Barth, a Népmegbízottak Tanácsában is helyet foglalt. Ezzel a befolyással magyarázható, hogy a jobboldali szociáldemokrata vezetők egyezkedésre kényszerültek a Független Szociáldemokrata Párttal és maguk javasolták a paritás elvének érvényesítését. De azt is meg kell jegyeznünk, hogy a számok ebben az esetben is csupán jelzik, de nem fejezik ki pontosan a tényleges erőviszonyokat. A Népmegbízottak Tanácsában például a paritás elvének érvényesülése dacára a kezdeményezést és az irányítást Ebért és Scheidemann, azaz a jobboldali szociáldemokraták szerezték meg. Más volt viszont a helyzet az ugyancsak november 10-én megválasztott és elvileg a Népmegbízottak Tanácsa felett álló 28 tagú ,,Vollzugsrat" esetében, amelynek számszerű összetétele kifejezetten a többségi szociáldemokratáknak kedvezett. A két munkáspárt ugyan ide is paritásos alapon 7 — 7 tagot delegált, de a katonák 14 képviselője csaknem kizárólag a jobboldali szociáldemokraták mellett állt. Ez az összetétel annak a következménye volt, hogy a szociáldemokrata vezetőknek sikerült a berlini üzemekben, de főleg a helyőrségben előzőleg lezajlott tanács-választásokon fölényre szert tenni, és a forradalmi üzemi megbízottakat háttérbe szorítani.10

Az utób-9 Vö. többek között: Geschichte der Deutschen Arbeiterbewegung 3. köt. 109. 10

Részletesebben lásd az eddig említettek mellett: Hans J. L. Adolph: Otto Wels und die Politik der deutschen Sozialdemokratie 1894—1939. Berlin. 1971.77 — 83. E