Századok – 1975

Tanulmányok - Benczédi László: Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere 509/III–IV

516 BENCZÉDI LÁSZLÓ De bármilyen gyors kiterjedést ért is el, bármekkora katonai erő birtokába is jutott, bármennyi tervet dolgozott is ki a felkelők tábora, vállalkozásuk további sorsa végül mégiscsak a politikai tényezőkön — elsősorban a külső adottságokon, de nem utolsósorban a mozgalom belső szilárdságán és vonzerején is — múlott. Mielőtt ezért a külső feltételeket számba vennénk, azt kívánjuk vizsgálni, milyen belső társadalmi-politikai erők, milyen célok és törekvések jutottak felszínre az 1670 tavaszi tiszavidéki felkelésben. A felkelés után felvett tanúvallomások egyike egy sokatmondó és tanulságos politikai vita emlékét őrizte meg, amelyre az Eperjesről Bártfa felé vezető úton Pongrácz György királypárti nemes és Bánchy Márton, Rákóczi familiárisa, a felkelés egyik legradikálisabb nemesi résztvevője között került sor valamikor a felkelés napjaiban. Mikor e beszélgetés során Pongrácz ócsárolni kezdte a felkelőket, Bánchy azzal akarta őt a maga nézeteinek megnyerni, hogy nagy vonásokban felvázolta előtte a mozgalom történetét, Wesselényiék szövetkezésétől egészen Zrínyi Péter török atnáméjáig. Pongrácz azonban — legalábbis ha hihetünk saját tanúságtételének —, miután végighallgatta társa fejtegetését, újra kétségének adott kifejezést, ilyenformán: „így sem látom, hogy helyesen cselekednétek, mivel sem erőtök, sem pénzetek, sem tanácsotok (consilium = itt »program« értelemben is) nincsen." Bánchy erre — már érezhető indulattal — így vágott vissza Pongrácznak: „Hát nem tudod, hogy az erőt a fejedelem (ti. Rákóczi) adja, a tanácsot pedig Szuhay Mátyás és Szepesi Pál?" Mire Pongrácz állítólag csupán ennyit jegyzett meg rezignáltán: „Szuhay csak dicsekedni tud, méltóságra tör és egyedül a kevélysége vezeti, ami viszont Szepesi Pált illeti, őt nem ismerem, nem tudok hozzászólni". — „No akármint, akárhogy legyen — zárta a vitát Rákóczi embere —, de valóban nagy fába vágánk a fejszét, ha kivonhatjuk, valóban nagyot nyerünk, ha pedig nem, bizony nagyot vesztünk, országunkat is elvesztjük."22 „Az erőt a fejedelem adja, a tanácsot pedig Szuhay Mátyás és Szepesi Pál": ennél tömörebben, úgy véljük, mi sem határozhatnánk meg az 1670. évi felkelés döntő politikai tényezőit. Csak hát a nevek mögül ki kell fejteni azok általánosabb tartalmát, jelentését is. Az 1670 tavaszi felkelés eszerint arról a kettős alapzatról támadt, amelynek egyik pillérét a kelet-magyarországi vármegyék zömben protestáns nemesi ellenzéke, a másik tartó oszlopát pedig I. Rákóczi Ferenc magánföldesúri hatalma (és fejedelmi nimbusza) alkotta, míg e két tényező szövetségét az egy évvel korábban megkötött (1669 áprilisi) sárospataki egyezmény rögzítette. A fenti megjegyzés egyébként a személyek kiválasztásában is pontos: a felkelést előkészítő békésebb korszakban csakugyan a jogászi képzettségű, „prokátoros" Szepesi Pál, a felkelés viharosabb heteiben pedig a „fegyverhez értő", harciasabb Szuhay Mátyás játszotta Rákóczi oldalán a döntő szerepet. Rákóczi és Szuhay — az ifjú fejedelem és a hadviselt, tapasztalt katona — szoros együttműködése, úgy is mondhatnánk, összjátéka figyelhető meg a felkelés valamennyi fontosabb mozzanatában. Már az április 10-i összeaz bányavárosokat elfoglalni hadakkal és másfél száz ezer tallér készen lévén, elhozni" — írta Kende Gábor Telekinek 1670. ápr. 17-én, Gergely Sámuel: Teleki Mihály levelezése (a továbbiakban TML), V. 156. 22

EK. PE. AG. Nro. 234, a 113. tanú, Pongrácz György vallomása (eredetiben latinul és magyarul vegyesen).