Századok – 1975

Krónika - Beszámoló a Károlyi Mihály születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésszakról (Pók Attila) 493/II

KRÓNIKA 501 alakulására. A Horthy-korszak hivatalos propagandájában az átkozódva rágalmazott Károlyi a dicsőített Horthy Miklós ellenpólusa volt, az új, független, szabad, demokratikus Magyarországért harcolók egy része viszont ebben az időben azt az államférfit látta benne, akit forradalmi múltja predesztinál arra, hogy az új magyar demokratikus köztársaság elnökeként majd tanúsítsa: negyedszázadon át volt egy „másik Magyarország" is. 1946-os hazatérése után Károlyi történelmi szerepe reális, jelentőségéhez méltó értékelést kapott, 1949-től azonban torzulást szenvedett s csak az SzKP XX. Kongresszusa után kerülhetett sor Károlyi Mihály rehabilitációjára, leginkább Károlyi hamvainak 1962. évi hazahozatalakor. Mint az előadó — a Károlyi Mihálynó által rendelkezésére bocsátott forrásanyag alapján — rávilágított, 1945 második felében Károlyi több — nem hivatalos — információt kapott arról, hogy mielőbbi hazaérkezését minden párt várja és köztársasági elnökké választása bizonyosnak tekinthető. Mértékadó körök részéről azonban nem kapott konkrét választ politikai jövőjéről; 1946. február 1-én Tildy Zoltánt választották köztársasági elnökké. Károlyi belenyugodott a helyzetbe, táviratban köszöntötte az elnököt. 1946. május 10-én a parlament ünnepi ülésen fogadta a hazatért Károlyi Mihályt. A Kommunista Párt nevében Rajk László üdvözölte Károlyit, akire — visszaemlékezései szerint — nagy hatással volt a fiatal kommunista politikus egyénisége, megerősítette a szocializmus ügyébe, Magyarország jövőjébe vetett hitét. Az üdvözlésekre válaszoló Károlyi hangsúlyozta, hogy 1945 a magyar demokratikus forradalom végleges győzelmét hozta meg. Külpolitikai kérdésekről szólva kiállt a szovjet orientáció mellett és Magyarország egyik fontos külpolitikai feladataként a Szovjetunió és az angolszász világ együttműködésének elősegítését, megkönnyítését jelölte meg. Történetírásunk további feladata — mutatott rá Györffy Sándor — Károlyi ekkori megnyilatkozásai hatásának tanulmányozása abból a szempontból, hogyan járult hozzá Károlyi — másodszor életében — a demokratikus forradalom szocialista forradalomba való békés átnő veséhez. 1946 nyarán és őszén részt vett Károlyi a párizsi békekonferencia magyar delegációjának munkájában, 1947 —49-ben pedig párizsi nagykövet volt. E minőségében folytatott tevékenysége két szakaszra oszlik: 1947-ben lázas munkát fejtett ki egy szovjetbarát Dunai Konföderáció előkészítése érdekében; 1948 —49-ben azonban a Dimitrov, illetve Tito fölött gyakorolt bírálat, valamint a személyi kultusz hazai eluralkodása miatt elkedvetlenedett; passzivitás, fokozatos visszavonulás jellemezte magatartását; végül a Rajk-per elleni tiltakozása jeléül lemondott és külföldön maradt. Az akkori magyar kormány ezzel kapcsolatos nyilatkozataira így válaszolt: „Azzal vádolnak, hogy ezzel a cselekedetemmel a magyar népi demokrácia ellenségeinek táborához csatlakoztam. Ezzel szemben a szocializmusért vívott harminc esztendős szakadatlan harcom az ellenkezőjét bizonyítja és a jövő is meg fogja mutatni, hogy a számomra még hátralevő néhány esztendőben ugyanolyan hűséges és szilárd híve leszek a szocializmusnak, mint a múltban voltam." Valóban, mindvégig elhatárolta magát azoktól, akik a Rákosiféle vezetéssel szembeni bírálatát a Szovjetunió ós a magyar népi demokrácia elleni harc eszközévé akarták tenni. Befejezésül az előadó Károlyi „Hit illúziók nélkül" című, rövidesen magyarul is megjelenő emlékiratainak jelentőségét méltatta. Az ülésszak utolsó előadója Litván György, a Történettudományi Intézet tudományos munkatársa volt, aki Károlyi Mihály egyénisége címmel tartott korreferátumot. Elsősorban nem Károlyi magánemberi tulajdonságait, hanem azokat a jellemvonásait elemezte, amelyek egész fejlődésének, valamint hatásának, kisugárzásának jobb megértéséhez segítenek. Kiemelte, hogy Károlyi politikai fejlődése, szemléletének gyökeres átalakulása nem azért különleges, mert arisztokrata származású volt — az ilyen osztálykorlátok átlépése másoknak is sikerült már előtte és utána is —, hanem azért, mert az igazi fordulat itt 40 — 45 éves korban, egy érett politikusnál, pályája csúcsán ment végbe. Nehéz meghatározni, hogy honnan merítette Károlyi az erőt az osztályával és személyes érdekeivel való mind következetesebb szakításhoz. Ellenfelei befolyásolhatósággal vádolták. Litván György e nézettel szemben leszögezte, hogy Károlyi csak annyiban volt befolyásolható, hogy egész életében szívesen és mohón tanult másoktól, de mindvégig a maga útján haladt. Maga választotta mestereit, küzdőtársait (1912 —13-ban Justh Gyula helyett hallgathatott volna Tiszára, 1917 —18-ban Andrássyékra, 1920-ban a kommunistaellenes Kunfira, 1930-ban a szintén kommunistáktól óvó Jászira, 1949-ben hihetett volna Rákosinak), de sorra elszakadt tőlük — mégpedig soha nem személyes, hanem mindig politikai okból, ha úgy látta, hogy gátolják továbbhaladásában. Politikai