Századok – 1975

Történeti irodalom - Szegfü László lásd Kristó Gyula - Tanulmányok Tolna megye történetéből (Ism. Degré Alajos) 457/II

458 TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 Közli a felkelő csapat teljes névsorát, de ebben azt is feltünteti, ki kelt fel saját személyében, kit fogadott fel más hadköteles vagy nagybirtokos, ki viselte maga a költségeit, ki kapott a megyei pénztárból segélyt vagy teljes felszerelést. így képet kapunk arról is, mennyiben tekinthető a felkelés nemesi vállalkozásnak. A mindössze egy lovas és egy gyalog századot kitevő tolnai seregben a lovasságnál 20, a gyalogságnál 40 % körül járt a nem nemesek aránya. Ki kell emelni a tárgyalás messzemenő objektivitását. Az érdemeket is elismeri, de sem a központi, sem a megyei szervezet, sem a felkelt egyének hibáit nem hallgatja el. így nemcsak az 1809. évi nemesi felkelés országos történetéhez járul hozzá egy kitűnő részlettel, de Tolna megye egykorú viszonyait is híven vázolja. Csizmadia Andor ,,A szekszárdi predialisták és utódaik a feudális korban" című dolgozatában egy szokatlan eseménysort bizonyít. A szekszárdi apátnak a mohácsi vész előtt voltak egyháznemesei, akik a Duna bal partján, Fajszon éltek. Keveset tudunk róluk, inkább csak néhány hatalmaskodási perüket ismerjük. Önkormányzatuk módját összehasonlító adatokból vázolja. Ez a predialista szék a török háborúk során elpusztult. A falunak egy töredéke túlélte ugyan a háborúkat, az önkormányzat, a privilégium azonban elveszett. A XVIII. században nem is a szekszárdi uradalomhoz tartozott. Ellenben Szekszárd mezővárosba, mely 1707-ben kedvező urbáriumot kapott a javadalmas apáttól (a bencés konvent nem állt helyre többé), mind nagyobb számban költöztek be szegény nemesek. Felnőtt férfitagjaik száma 1843-ra elérte a 155-öt. Mint más mezővárosokban is (pl. Keszthely), ahol nagyobb számú nemes élt és sikerült együttesen fellépnie, külön szervezetet alkottak a nemesek, és a szekszárdi apát prediálistái jogutódainak vallották magukat. A folyamat igen érdekes, mert nyilvánvalóan hamis tudattal származtatták jogaikat a prediálistáktól. Csizmadia a szekszárdi nemeseknek a XVIII. század végén kezdett jegyzőkönyve alapján vázolja a városon belüli szervezeti életét. Ez a dolgozat legértékesebb része, mert az ilyen szervezetek történetének megírására eddig csak szerény kísérletek történtek. Csorba Csaba a Sárviz mentének X —XVII. századi településtörténetéről írt dolgozata nagyon fontos kérdéshez nyúl, törekvése tiszteletreméltó. Nevezetes kísérlete, hogy munkájába a régészeti leleteket és írott forrásokat egyaránt feldolgozza, sokszor kiderítve ezzel, hogy a helység már jóval az első írásbeli említés előtt létezett. Módszere az, hogy bizonyos korszakonként végigmegy a táj településén, feljegyzi, akkor milyen falvakról van tudomásunk, ha adata van rá, azt is, mekkora volt, milyen jövedelmei lehettek. A középkori adatokat Karácsonyi és Csánki, a törökkoriakat a közzétett török kincstári defterek, Takáts és a nagyon gazdagon felhasznált irodalom alapján közli. A forrásidézés nem mindig precíz, pl. Balázs Éva ,,Jobbágyiévelek" című kitűnő munkáját Eckhart Ferencnek tulajdonítja. Az adott kép kissé kusza, amiben nagy része van annak, hogy térképet nem közölt hozzá. Kisebb igényekkel lép fel Katona Géza a neoabszolutizmus Tolna megyei bírói gyakorlatának. egyes mozzanatairól írt dolgozata. Nem akarja sem az egész bírói gyakorlatot jellemezni, sem azt bemutatni, hogyan és mennyiben hajtották végre a Bach kori büntetőeljárási jogszabályokat, csak néhány érdekes jogesetet ismertet. Ezek színesek, elevenek, de inkább az egyes bírók, orvosok, zsandárok képességeire, tanultságára, lelkiismeretességére jellemzők, nem az egész rendszerre. A kötetnek egyetlen legújabbkori történelmi témájú tanulmánya Puskás Attila dolgozata Tolna megye 1918—1919 évi képviselőtestületeinek és tanácsainak működéséről. A városi és községi jegyzőkönyvek anyagát mutatja be, csak háttérként említ országos szabályokat, országos eseményeket. Nagy anyagot gyűjtött össze, és azt jó rendszerben közli. Plasztikus képet fest mind a régi testületek továbbéléséről, lassú vagy gyors átalakulásáról, mind az új testületekről, a népgyűlésekről, nemzeti tanácsokról, munkástanácsokról stb. Szépen megvilágítja ezek személyi összetételét, osztálybázisát, aktivitását. Gondosan keresi a gyorsabb vagy lassúbb haladás okait, és igyekszik a gazdasági viszonyoknak, a lakosság osztályhelyzetónek elemzésével ezeket kimutatni. Csupán egyetlen állítását nem tudom elfogadni, az 1919 előtti községi önkormányzat ,,formális"-nak minősítését. Mert abban ugyan igaza van, hogy a képviselőtestületek felét a legtöbb adót fizető virilisták tették ki, azaz a községbeli földesurak képviselői és a legvagyonosabb parasztok, de akkor még az önkormányzat elvét komolyan vették, az érdemi községi ügyeket a képviselőtestületben döntötték el, nem egyszer súlyos viták alapján. A jegyző kénytelen volt a testület határozataihoz alkalmazkodni. Csak a Horthy-korban került minden érdemi ügy a jegyző kezébe, aki többnyire nem a falusiak, hanem a felsőbb hatóságok bizalmát bírta. A IV. kötet látszólag egységes tematikájú szerkesztésébe két hiba csúszott. Egyik, hogy a kötet kétharmad részét Puskás Attilának „Történelmi fordulat Tolna megyében 1944 —1945-ben" című 318 oldalas tanulmánya foglalja el, amihez képest csak kiegészítésnek látszik Balog János 50 oldalas és Kisasszondy Éva 91 oldalas dolgozata. A másik,