Századok – 1975

Történeti irodalom - Erényi Tibor: lásd Köves Rózsa - Farkas Dezső: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az agrárkérdés 1900 és 1914 között – Kende Jnos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt nemzetiségi politikája 1903–1919 – Varga Lajos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ellenzéke és tevékenysége 1906–1911 (Ism. Pritz Pál) 427/II

430 TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 tikus történetírás időben mind távolabb kerülése meghatározó jelentőségű. A fentebb említett és mindhárom munkára jellemző szóleskörű forrásfeltárás párosulva a dogmatizmus mind teljesebb leküzdésére irányuló törekvéssel és kimondatlanul is elhatárolódva a korábbi sz ociáldemokrata történetírás kritikátlanságától — mindez az időtálló munkák megalkotásához vezető út fontos feltétele. Immáron közhellyé vált megállapítás, hogy az MSzDP nem volt képes a marxizmus tóteleinek a magyarországi viszonyokra való alkotó alkalmazására és így az agrárkérdésben is megrekedt a klasszikusok nézeteinek dogmatikus színezetű ortodox ismételgetésénél. A párt agrárprogramot esak 1930-ban dolgozott ki, illetve fogadott el. Farkas Dezső munkájának legfontosabb tanulságát talán abban foglalhatjuk össze, hogy a szerző megmaradva ezen megállapítás keretein belül, sőt egész munkájával azt igazolva mégis bebizonyítja: sok-sok jele van annak, hogy a pártban igenis élt a törekvés az agrárkérdés megoldására, a föld után áhítozó agrárnépesség érdekei és a marxizmus célkitűzései között a szociáldemokrata teoretikusok szerint feszülő ellentmondás feloldására. És e szellemi erőfeszítés nyomán számos részeredmény született. Hadd utaljunk itt csupán röviden Poór Ernő, Csizmadia Sándor, Dániel Arnold vagy akár Diner-Dénes József nézeteire, illetve annak fragmentumaira. A párt elméleti gyengeségének másik lényeges következménye az volt, hogy nem tudott a proletárszocializmus platformjáról helyes feleletet adni a magyarországi nemzeti és ezzel összefüggésben a nemzetiségi kérdésre. Kende János értekezésének talán az a legfigyelemreméltóbb elméleti eredménye, hogy az annyiszor emlegetett, rengeteg jogos bírálattal illetett, de általában a párt elméleti megnyilvánulásaitól elszigetelten kezelt választójogi küzdelmet munkája tárgya szempontjából vizsgálja. És ennek nyomán arra a következtetésre jut, hogy a választójogi küzdelem taktikai változásai alakították a párt nemzetiségi politikáját. „Ez és nem a pártvezetősóg nacionalizmusa vagy kozmopolitizmusa magyarázza a különféle, nemegyszer egymással ellentétes, hibás nézetek jelentkezését a pártnak a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos megnyilatkozásaiban" (10. 1.). így Kende János dolgozata sem korrigálja — mert nem is kell — a közhellyé vált igazságot, de annak összetevőit, a párt tevékenységébe való beágyazottságát lényegesen hitelesebben fejti fel. Nem csekély feladatra vállalkozott Varga Lajos, amikor az MSzDP baloldali ellenzékének feltárását tűzte maga elé. Hiszen, ha voltak témák, amelyeket a szociáldemokráciát mostohán kezelő korábbi marxista történetírásunk kiváltképp voluntarista módon kezelt, akkor a baloldali ellenzék bemutatása feltótlenül ide tartozott. Ezzel a felfogással szemben Varga Lajos — elsősorban összegző megállapításaiban — helyesen jelzi e mozgalom szétaprózottságát, szervezeti gyengeségét, a szervezett munkásság szélesebb köreiben való hatástalanságát, elméleti következetlenségeit, gyengeségét, azt, hogy minden ellenzékiségükkel együtt sem tudtak a szociáldemokrata eszmevilágon pozitív irányban túllépni. Ugyanakkor azonban Varga Lajos távolról sem esik az oly gyakori hibába és nem kerül az ellenkező előjelű véglet felé. Mert könyve nem hagy kétséget afelől, hogy minden fogyatékosságukkal együtt is a baloldali ellenzékiek voltak azok, akik a pártban egyre inkább eluralkodó opportunista reformizmust ostorozva ébren tartották a forradalmi osztályharcos szellemet. Az egyes munkák eddigiekből is kitetsző erényein túl említsünk meg néhány sikerültnek tartott megoldást, külön kiemelendő eredményt. Farkas Dezső választott témájának feldolgozása során nemcsak arra a megállapításra jut, hogy „az MSzDP megalakulása pillanatától kezdve foglalkozott agrárpolitikai kérdésekkel" (120. 1.), de azt is felismeri (és könyvében bizonyítja), hogy az agrárkérdés — bár nem jelentőségének megfelelő súllyal — „a magyar szociáldemokrata mozgalom egyik állandóan napirenden levő problémája volt" (95. 1.). Ezen állandóan napirenden levő kérdéssel összefüggő (és általában számos ellentmondással terhes, tehát egyértelmű, sarkos megállapításokkal helyesen nem értékelhető) nézeteket a szerző láthatóan nagy gonddal kezeli, árnyaltan ábrázolja. Példaként említhetjük erre Kautsky felfogásának a bemutatását (84. 1.); Csizmadia Sándor agrárnézeteinek elemzését, a lenini gondolatokhoz való viszonyának a meghatározását (164. 1.). Példaszerűnek mondhatjuk azt, ahogy a szerző Dániel Arnold sok szempontból zseniális nézeteiben elválasztja azt, ami nem David hatását mutatja ( 168.1.). Érdemes felfigyelni arra is, hogy a Mezőfi-féle mozgalmat érintve a szerző a paraszti tömegek öntudatának fokozása terén e mozgalom elévülhetetlen érdeméről beszél (60. 1.). Nem tanulság nélküli az agráriusoknak marxizmusról alkotott képének a bemutatása, csakúgy mint Tisza István ezzel összefüggő felfogása egy szögletének a felvillantása (28 — 29., ill. 42. 1.). Látszatra talán kézenfekvő, mégis eredetinek és fontosnak tartjuk az 1903-1904-es nemzetiségi mozgalmakkal kapcsolatos azon megállapítását a szerzőnek, mely szerint