Századok – 1975
Történeti irodalom - Galántai József: Magyarország az első világháborúban. 1914–1918 (Ism. Gonda Imre) 414/II
TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 Németország nélkül. Ezért helyes Tisza álláspontja megváltozásának a motiválása Gálán -tai részéről azzal, hogy Tisza nem kockáztathatta a német szövetséget a román kérdésben tanúsított s általában a hadüzenettel kapcsolatos merevségével. Galántainak az egész munkán végigvonuló ábrázolása a magyar és a román kérdés belső összefüggéseiről, valamint a román és az olasz kérdés kapcsolatairól igen alaposak és jól tájékoztatják az olvasót. A másik probléma nem közvetlenül magyar vonatkozású, de közvetve érinti a Monarchiát is. Ez pedig a német imperialista uralkodó csoport kettéválása mérsékelt ós agresszív annexionista, mondhatnánk prefasiszta irányzatra, a kezdeti háborús kudarcok hatása alatt. Először történt Európában, hogy a háborút felidéző imperialista uralkodó csoportból kivált egy ennél is reakciósabb, még agresszívebb hódító érdekeket képviselő irányzat, amely mind a német nép, mind az egész hatalmi csoportosulás, tehát a Kettős Szövetség számára eddig ismeretlen veszélyeket idézett elő. A „régi" Bethmann Hollweg-féle irányzat, felismervén az ezen „ultra" irányzat által felidézett veszedelmeket, bel- és külpolitikájában egyaránt defenzívába szorult. Ebben a kényszerű helyzetében nemcsak külpolitikájában igyekezett valamilyen kiegyezéses béke felé tájékozódni, de belpolitikájában is egyre erőteljesebben sodródott az eddig a hatalomból teljesen kirekesztett munkásosztálynak legfelső, s a számára legjobban megközelíthető szociáldemokrata irányzata felé, amely igen jelentős munkástömegeket tartott befolyása alatt. A Bethmann Hollweg-féle „mérsékelt" imperialista irányzat szempontjából ez valóban igen jelentős közeledés volt, amely forradalomellenes célokat követett ugyan, amennyiben a radikális törekvésektől akarta az erőket elvonni, de oly elemeket is tartalmazott, amelyek a polgári demokratikus fejlődést is előmozdíthatták. Ezzel szemben a Ludendorff által képviselt irányzatban a későbbi német fasizmus csírái ismerhetők fel. Természetszerűen mindkét irányzat imperialista volt, — különbségeik, sőt ellentéteik mégis igen jelentősek. E két irányzat megkülönböztetés nélküli, együttes kezelése „szuperimperializmus" vagy „monopolkapitalista érdekeltségek" címszó alatt, téves következtetésekhez vezethet. A két irányzat létezése már a háború alatt is olyan fordulatokat és jelenségeket idézett elő, amelyek a folyamatban levő háborús eseményekre közvetlen befolyással voltak. Ezeknek az irányzatoknak a fent említett gyűjtőfogalomnak alá rendelése tényleges történelmi folyamatok lényegét homályosítja el. Mindezek kétségtelenül nem tartoznak Galántai munkájának témakörébe. Mégis fel kellett hívnom rájuk a figyelmet, mert az uralkodó csoportokon belüli hasadás jelensége bizonyos — fentitől eltérő — formában és következményekkel Ausztriában is megmutatkozott: Stürgkh miniszterelnöknek a túlzó nagynémet érdekeket képviselő AOK-val (a Hadseregfőparancsnoksággal) szembeni ellentétében jutott kifejezésre. Egyik legjellemzőbb megnyilvánulási formája volt ennek az osztrák miniszterelnök kiállása és bátor tanúvallomása 1916-ban a Kramaí-perben, amelynek voltak ugyan homályos vonatkozásai, a hadvezetéssel szembeni demonstratív jellege túlment azonban az ausztriai nemzeti kérdésekkel kapcsolatos kormányzati különbségek kifejezésén. Ausztriában azonban a német fejlődéssel ellentétben, ahol a Bethmann Hollweg-féle mérsékelt irányzat bukott meg, a Conrad-féle túlzó irányzat jutott erre a sorsra az uralkodóváltozás után, aminek ugyancsak megvoltak a jellegzetes okai. Kár, hogy Galántai sem a Stürgkh—Conrad ellentétre, sem az említett problémára nem tért ki. A magyar fejlődéssel kapcsolatban azonban egy helyen rámutat azokra a konzervatív-reakciós kormányzati elemekre, amelyek az ellenforradalmi fejlődés csíráit jelentették. A szerző által felvetett számtalan probléma közül még sokat lehetne kiemelni, így pl. azt, amiről az utóbbi évtizedekben nem sokat beszéltünk, de amit marxista megvilágításban megfelelőképp helyére kellett tenni, annál is inkább, mert az ellenforradalmi korszak nacionalista propagandájának egyik állandó eleme volt: a magyar nép háborús részvételi arányának rendkívüli magasságát, amely elesettekben, hadifoglyokban, s háborús terhekben igen erősen túlhaladta a dualista „quotát". Bár e jelenség szociológiai hátterére bővebben is ki lehetett volna térni, magának a ténynek a statisztikai adatokkal való alátámasztása igen plasztikusan mutatja be az osztrák—magyar viszony e sajátos vonatkozását, amelyet csupán a magyar dolgozó osztályoknak a századforduló időszakában megfigyelhető kivándorlási részarányával lehet párhuzamba állítani. Ismertetésünk természetesen nem térhet ki a nagyterjedelmű munka összes fontos problémáira, s csak az esetlegesség kockázatával ragadhat ki azokból néhányat. Az egész mű érdemei érzékeltetése szempontjából — összefoglalásszerűen — a két fő problémakörrel kapcsolatos eredményeket kívánjuk röviden kiemelni: a világháború magyar bel- ós külpolitikájára vonatkozó fejezeteket. Galántai könyve átfogó képet ad a belpolitikában végbement folyamatokról. A magyar uralkodó osztályok politikáját s Tisza domináló szerepét részletesen ábrázolja.