Századok – 1975

Közlemények - Irmscher; Johannes: A hellén polisz-ideológia és a bizánciak 373/II

378 JOHANNES IBMSCHER raim-féle ki'ónika ezzel szemben csak Julius Caesar-ral kezdődik és már csak ezzel is hangsúlyozza a monarchista kontinuitást. A bizánci alsóbb rétegek történelmi ós világképében, amelyet a Biblián és a szentek életén kívül mindenekelőtt a bemutatott népi, többnyire egyszerű nyelven és közérthető előadásmóddal megírt szerzetesi krónikák alakítottak ki, nem volt hely — mint láthattuk — a klasszikus Hellas városállamainak története számára. A krónikák legjobb esetben néhány nevet, fogalmat közvetítettek, de a demokratikus államforma ideológiájáról és gyakorlatáról lehetetlen volt belőlük szemléletes képet nyerni, hiszen a szerzők és forrásaik, amelyekből közvetlenül merítettek, maguk sem voltak üyen elképzelés birtokában. De még ha ez a hagyomány megalapozottabb és gazdagabb lett volna, akkor is aligha talált volna megértésre olyan embereknél, akik számára a monarchia istentől alkotott örök rendet jelentett. Mégis fel kell tennünk a kérdést, hogy legalább a klasszikus műveltségűek, akár a felsőbb osztályok, akár pedig a későbbi századokban Bizáncban már számottevő proletár értelmiség tagjai, nem nyúlhattak-e vissza jobb információkhoz. Kétségtelen tény az, hogy Bizánc mint az emberiség hű könyvtárosa az antik világ klasszikus irodalmát szakértő filológusok és szorgos másolók segítő gondoskodásával maradandó kincsként óvta meg a késő századok számára. Lehetetlen azonban észre nem vennünk, hogy ez a megőrzés legkevésbé a klasszikus Athén politikai tartalmára terjedt ki. Az elsődleges művelődési érdeklődés, éppenúgy, mint a kései antik korban, a klasszikus formára (Robert Browning szavaival: „the purist ideal"-ra) és nem az antik eszmevilágra irányult, mint ahogy a IX. század óta újraébredt filológiai aktivitás pusztán a szövegekre összpontosult, amelyeket sematikusan reprodukáltak. Hogyan vehetett volna fel egyébként Konstantinos Kephalas protopópa röviddel a 900. év előtt görög epigramma-antológiájába olyan, a kereszténységgel összeférhetetlen anyagot, mint az 5. könyv szerelmi epigrammáinak túlnyomó többsége, a 6. könyvben a pogány eszmeiségből fakadó himnuszokat, vagy Straton költeményét „A fiúszerelem múzsájá"-t a 12. könyvben? Ahol pedig az antik tartalomhoz nyúltak vissza, ott a klasszikus Hellas politikai intézményei kívül estek érdeklődésük körén, így például abban a nagy enciklopédiában, amelyet VII. Konstantinos császár (912 — 969) készíttetett el, vagy az újplatonikusok esetében, akiket kiváltképpen Platónnak azon iratai foglalkoztattak, amelyek mágikus-theurgikus szempontból folytatott metafizikai spekulációik számára jelentőségük volt. Ezeket a tényeket figyelembe kell vennünk, ha vallatóra fogjuk a bizánci irodalmat, amely talán leginkább a mi tudománytárainkkal hasonítható össze. A IX. században, a korai feudális bizánc államban, amely a szláv honfoglalás, az arab támadás és a képrombolás zűrzavarai után ismét konszolidálódott, Photios patriarche a klasszikus tanulmányok újjászületését kezdeményezte. Nemcsak támogatta a klasszikus szövegek filológiai feldolgozását, hanem maga is tanulmányozta Aristoteles filozófiáját, „Könyvtárában" referátumokat állított össze olyan könyvekről, amelyekkel tanítványai és barátai körében foglalkoztak. Műve 99 profán szerző írásait tartalmazza, de a mi szempontunkból mégis csalódást okoz, mert a szerzők túlnyomó többségükben a római császárkor, vagy a bizánci korszak képviselői. A klasszikus költőket, Platónt, Xenophont, Thukydidest a kivonatolásnál mellőzték; Photios persze ismerte őket, s az utóbbi kettőről igen jellemző módon ítélete így hangzott: „az attikai nyelvjárás zsinórmértékei". A legrégibb auktor, akit figyelembe vett, Herodotos volt. Stilisztikai, valamint irodalomtörténeti szempontból találóan jellemzi, művének tartalmát röviden összefoglalja mégpedig valódi bizánci észjárás szerint a perzsa történelem szemszögéből; ez a szemléletmód Ktesias-nak, Artaxerxes Mnemon udvari orvosának elveszett, de Photiosnál részletesen tárgyalt „Perzsa történet"-e esetében a témából önként adódott. Az attikai szónokok közül Antiphont, Isokratest, Andokidest, Lysiast, Isaiost, Aischinest, Demosthenest,