Századok – 1975

Történeti irodalom - Kende János lásd Farkas Dezső - Komoróczy György: A reformkori Debrecen (Ism. Kállay István) 201/I

202 TÖRTÉNETI IRODALOiM peremére szorult, munkaerejét áruba bocsátó napszámos-réteg messze elmaradt a belvárosban élő polgároktól. A város peremén élők még a polgári forradalom után is hosszú küzdelmet vívtak a saját házhelyhez jutásért. A harmadik fejezet a város politikai és igazgatási szervezetét mutatja be. Ennek során általános várospolitikai kérdéseket, a városi képviseleti rendszert, a választott községet, a végrehajtószolgálatot, a törvényszéket, a gazdasági igazgatást, a közművelődést, a tudományt és művészetet, az önkormányzat állami ellenőrzését érinti. A szerző megállapítja, hogy a reformkori Debrecenben végbementek azok a gazdasági ós társadalmi változások, melyek az ország nagyobb szabad királyi városaira a feudális rend bomlásakor jellemzőek voltak. A differenciált társadalmi helyzet politikai harcokat, nyílt szembenállást eredményezett. A városvezetés ki tudta harcolni azokat az — elsősorban kereskedelmi, a céhes ipart támogató — előnyöket, melyek a várost naggyá, a reformkori Magyarország egyik legjelentősebb városává tették. Az e korban szerzett földbirtokok, kincstári bérletek azonban mindinkább hozzájárultak ahhoz, hogy a városvezetés a mezőgazdasági termelés felé fordult, kevesebb érdeklődést tanúsítva a kereskedelem, a céhen kívüli ipar iránt. Tevékenysége egyértelműen az önmagát túlhaladott eéhrendszert pártfogolta, forradalmi változást nem akart. Ebből következőleg szembekerült azokkal a haladó erőkkel, melyek a városi polgárjog kiterjesztésóért, a bíráskodás és igazgatás szétválasztásáért harcoltak. A tárgyalt korszakban mégis szélesedtek a piaci kapcsolatok, az országos vásárokon tömegesen jelentek meg a hazai és külföldi kereskedők. A város polgársága azonban inkább nyersanyagot vitt piacra, semhogy a város iparát fejlesztette volna. Mindezen ellentmondások sem tudták háttérbe szorítani a város — elsősorban gazdasági és művelődési — fejlődését. E korszakban indult meg a tervszerű városfejlesztés, az ópítósrendészet, a kezdetleges csatornázás, az iskolák számának növelése. A szerző végkövetkeztetése szerint a város „eljutott a polgári forradalom küszöbóig, majd annak győzelme után megindulhatott a kapitalista fejlődós útján". Az elmondottakból is kitűnik, hogy a monográfia átfogó és pontos képet ad a város reformkori — illetve igen gyakran korábbi — fejlődéséről. Hasznosnak látszik atovábbiakban néhány, a gazdálkodást, a társadalmat és az igazgatást érintő kérdést — elsősorban a nagyobb hangsúly kedvéért — kiemelni. A város gazdálkodásán a szerző nemcsak a városnak, mint közösségnek gazdálkodását, hanem a lakosság gazdasági tevékenységét érti (91. 1.). E megfogalmazás a város társadalmának minden rétegét érinti, mivel a gazdálkodásban valamilyen módon minden városlakó részt vett. A források azonban nagyon kevés adatot őriztek meg az egyes háztartások gazdálkodásáról, ezért a szerző is túlnyomórészt a városi közösséggel foglalkozik. A városi gazdálkodás legjelentősebb ágazata, alapja, a kisebb királyi haszonvételek gyakorlása. Ez nem annyira a földbirtok-adományozással járt együtt (95. 1.), mint inkább a városi kiváltságlevélben a király, mint földesúr, a város részére engedte át azokat. Ebben az értelemben tehát a város e haszonvételeket mint a király által átengedetteket gyakorolta. Más városok adatai arra mutatnak, hogy a pozsonyi kamara e haszonvételek bérbeadását szorgalmazta. A bérleti díj ugyanis évi fix összegű bevételt jelentett, mellyel egyrészt biztosan számolni lehetett, másrészt csaknem kizárta a visszaélés lehetőségét. Igen figyelemreméltó, amit a szerző a 96. lapon ír, ti. hogy a polgárok évtizedek óta követelték a tanácstól a saját boruk mérési jogát. Ez a többi váro3 gyakorlatához képest jelentős eltérésre utal, hiszen a szabad királyi városok polgárai — az évenkénti négy városi bormérési időszakot kivéve — házuknál árulhatták saját borukat. A debreceni gyakorlat ehhez képest visszafejlődést mutat. A haszonvételek közé tartozott a városok, így Debrecen által szedett kövezetvám. A király ezt a vámot kifejezetten azzal a céllal engedte át a városoknak, hogy a beszedett pénzekből az utakat, hidakat javíttassák. Igen jellemző, hogy ez a tény a reformkori Debrecen vezetőségében már teljesen elhomályosult, az utak javítását kizárólag az állami sóáralapból származó összegekből remélték (184. 1.). A haszonvételek közé sorolható salótromfőzés Debrecenben középkori hagyományokkal rendelkezett. Ezért olvastunk volna szívesen bővebben a Vay-féle salétromfőző üzemről (163. 1.). Minden várostörténeti monográfia sarkalatos kérdése a városi társadalom tagozódása. A szerző ezzel kapcsolatban több álláspontot ismertet, melyek közül szívéhez legközelebb a Mályusz Elemér által megállapított rétegződés áll (81. 1.). E szerint a városi lakosság három részre oszlik: polgárjoggal nem rendelkezők (munkások, szolgák, zsellérek, önálló műhellyel nem bíró kisiparosok), polgárjogúak, és a leggazdagabb vezető réteg. Véleményem szerint vagyonos polgárokat (patríciusok), polgárjoggal rendelkezőket, lakosokat és zselléreket lehet megkülönböztetni.