Századok – 1975
Beszámoló - Szász Zoltán: A Ferenc Ferdinánd hagyaték forrásértékéről 1084/V–VI
A FERENC FERDINÁND HAGYATÉK 1091 az öreg Steinacker bírt közülük. A legtöbb önállóságot, éleslátást, elméleti igényességet viszont a társadalmi kérdések iránt kétségtelenül fogékony Milan Hodzanál fedezhetjük fel, aki még R. W. Seton-Watsont is be akarta szervezni a műhelybe. Popovici Aurél 1906-ban kiadott könyve11 révén hívta fel magára a trónörökös figyelmét, melyben egy nagyjából etnikai alapon kialakítandó autonómiák föderációját kínálta az érdeklődőknek. Mivel az általa áttervezett birodalom kifelé egységes és német jellegű lett volna, a Belvedere érdeklődést mutatott iránta. Erről a kapcsolatról a források keveset árulnak el, a hagyaték alapján éppen csak megléte bizonyítható, s az, hogy érdemi megbeszéléseket folytattak vele. Valószínű, hogy terve sohasem élvezte a tradíciókhoz és az arisztokráciához, tehát a hagyományos területi elvhez ragaszkodó trónörökös támogatását. A legtöbb jelentést a nemzetiségiek közül Vajda-Voevod Sándor, magyarországi román nemzetiségi politikus, parlamenti képviselő küldte. Az 1906—1914 közötti időszakból származó iratok a román nemzeti mozgalom belső problémáira is utalnak, mégis, mindenekelőtt a román politikusok és a dinasztia viszonyának alakulása mérhető le rajtuk. Vajda jelentései remekül tükrözik azt a folyamatot, ahogy az erdélyi románok egyre jobban elfordultak a Habsburg-háztól, politikájukat teljesen átorientálják Budapestre, illetve a magyar kormánnyal — Bukarest támogatásával — kötendő megegyezésre. Vajda tehetséges politikus, anyagilag is tehetős ember volt. Mint a hatalomból kiszorított nemzetiségi burzsoázia egyik képviselője, a jövendő uralkodótól az egyes nemmagyar pártok néki tett politikai szolgálata segítségével remélte a magyar hegemónia megtörését, a nemzetiségi jogok kiszélesítését. De tisztában volt ennek az útnak a bizonytalanságával, s azzal is, hogy ez csak egyike a lehetséges irányzatoknak. Ezt nem is titkolta túlzottan: „Nevelésem és anyagi helyzetem lehetővé teszi számomra azt a luxust, hogy nyíltan is schwarz-gelbként viselkedjek." Ugyanakkor határozott hangon emel szót az ellen, hogy a korona és a magyar uralkodó osztályok meg-megújuló kompromisszuma során „a nemzetiségeket feláldozzák", s a lehetőség határain belül, közvetve, kritizálja is a trónörököst. Bár Vajda a románok között a kisebbség álláspontját képviselte, mégis mint a nemzeti párt vezetőségi tagjának, hatalmas erkölcsi támaszt jelentett néki a román nemzetiségi mozgalom. Vajda jelentéseiből sem hiányoznak a már említett „följelentő mozzanatok", ezek azonban a nemzetiségek ellen fellépő magyar politikusokra vonatkoznak elsősorban, s megállapíthatóan jobban összefüggenek a pártpolitikai küzdelmek követelményeivel, mint Kristóffy panaszkodásai. A dinasztiától való emancipálódás12 — már említett — halvány, de jól kitapintható vonulata, az övétől eltérő nézetet képviselő román nemzeti mozgalom útjának magyarázására irányuló kísérletei jelzik, hogy Vajda nem volt egyszerű bábú a trónörökös kezében. Levelei is egyre bátrabb hangúak lesznek. Mindezt eléggé eltakarja, s ezért a kutatót is megtévesztheti, hogy minden jelentésében bombasztikus frázisokban hangsúlyozza a román nép örök dinasztiahűségét, s még álnévnek is a Fidust választotta. Saját meggyőződése szerint politizált akkor is, amikor támogatta a magyar—román paktumkísérleteket, és saját meggyőződésének megfelelően torpedózta azt a trónörökössel egyetértésben 191 l-ben és 1914-ben is. Vajda egész politikáját a dinasztiára, Ferenc Fordinándra építette, de egész létjogosultságát nem a trónörököshöz, hanem 11 Aurel Popovici: Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich. Leipzig 1906, 427. 12 A román nemzeti párt egyik vezetője a komité állásfoglalása nyomán nyíltan megmondotta Kristóffynak, hogy őt nem támogathatják, „mert én a bécsi politika magyarországi exponense vagyok, akinek a kedvéért nem akarnak hazaárulásba esni, mert ezzel a magyar közönség támogatását veszítenék el" (Kristóffy 1910. máj. 12-i jelentése).
