Századok – 1974
Történeti irodalom - Hajdú-bihari kéziratos térképek (Ism. Solymosi László) 903/IV
FEKETE-AFRIKA GYARMATOSÍTÁSA 913 sal.5 6 Sir John Gray az idegen hódítók gazdasági, kulturális és politikai vívmányait emeli ki Zanzibár történetét tárgyaló munkájában. (History of Zanzibar from the Middle Ages to 1856, London, 1962). 12 fejezet közül 8 foglalkozik a múlt század első felében uralkodó szultán korával, ezen belül 7 kifejezetten a külkapcsolatokra összpontosít. Kenneth Ingham (History of East-Africa, Cambridge, 1962) 456 oldalon fejti ki mondanivalóját, de ebből csak 20 oldal jut a belső területek európai behatolás előtti viszonyainak ismertetésére, míg 13 oldal mutatja be Krapf, Rebmann és Burton felfedező útjait. Hasonló arányban szerepelnek az afrikaiak G.S.P. Freeman-Grenville egyébként igen megbízható kelet-afrikai történelmi összefoglalásában és forráspublikációjában (The Medieval History of Tanganyika és The East African Coast: Select Documents from the First to the Earlier Nineteenth Century. Cambridge, 1962). Jogos-e vajon Ogot kifogása? Úgy véljük, hogy legalábbis részben. Ugyanis a prekoloniális Afrika történetének rekonstruálása a fenti művek megírásakor már jelentős eredményeket ért el, ami lehetővé tett volna másfajta megközelítést is. Bár a belső területekre vonatkozó XX. sz. előtti írásbeli források igen ritkák, így a nem írásos forrásokra való támaszkodás az afrikanisztikában különös jelentőségre tett szert. Nem egy helyen a szájhagyományok két-három, sőt négy évszázadra visszamenően, nagy és európai viszonyok között elképzelhetetlen pontossággal rögzítik a gazdasági-társadalmi változásokra utaló eseményeket. A régészet a kőépítkezések és a vaskultúra több mint ezeréves létezését szinte az egész kontinensen nyomon tudja követni. A kelet-afrikai partvidéken az őskommunizmust meghaladó fejlettségi szintnek egyik mutatója maga a szuahéli nyelv is, amely jóval az európai gyarmatosítást megelőzően alakult ki és terjedt el széles körben. E fejlett nyelv grammatikai rendszerének egésze és alapszókincsének nagyobbik része bantu eredetű. B) A dekolonizációs iskola más képviselői azonban a témaválasztásban is egyre gyakrabban és határozottabban szakítanak a polgári Afrika-történetírás máig élő hagyományaival. Megfigyelhető az afrikaiak múltbeli tevékenységének egyfajta felértékelése az afrikai társadalom belső, „önálló" komponenseinek előtérbe állításán, sőt túlhangsúlyozásán keresztül. A túlhangsúlyozás nem egyszerűen az egykor mindenható eurocentrizmus kompenzálását Szolgálja, hanem nyilvánvaló összefüggésben áll azzal a már jelzett törekvéssel, hogy minél kevesebb szó essék a korabeli európai —afrikai viszony alapvető sajátosságáról, vagyis az alá-fölérendeltségről. Figyelmet érdemel Rangernek az ellenállási mozgalmak átértékelésére irányuló kísérlete. Határozottan elveti az angol történetírás ismert alkotása, a The New Cambridge History Szerzőinek álláspontját, amely Szerint „az ellenállás romantikus, reakciós küzdelem a tények ellen, a változások új korszakától megrázkódtatott társadalmak szenvedélyes tiltakozása".5' Modernizáció és az afrikai nacionalizmus lényegi összetartozását és egységét tekinti pozitív és ma már a megvalósulás stádiumában levő célnak. Az ellenállási hagyományokat — helyesen — a modern nacionalizmusok fontos elemeinek tekinti, maguktól a felkelésektől pedig tömörítő, tudatosító, koordináló, szervező és kísérletező jellegüket nem vitatja el. Ugyanakkor az afrikai közösségeknek a gyarmatosításra való csak a perzsa, arab, kínai és európai felfedezőktől származó írásos forrásokat ismeri el, akik a saját cselekedeteiket, motívumaikat és céljaikat mondták el és magyarázták a krónikákban és útleírásokban. 56 Bethwell A. Ogot: Historians and East Africa. In: Africa Discovers Her Past. Szerkesztő: J. D. Fage. London. 1970. 66. 57 The New Cambridge Modern History. XI. köt. (Material Progress and Worldwide Problems 1871—1898). Szerkesztő: Hinsley. Cambridge. 1962. 640. 9*
