Századok – 1974
Tanulmányok - Vekerdi László: A természettudomány a Tudós Társaság terveiben 807/IV
824 VEKERDI LÄSZL0 emésztetlen, hogy az ember két út egyikére kényszerül: vagy elhagyja a megkülönböztető jegyeket és csak az ábrákra szorítkozik, mint Jacquin teszi, vagy nem tekintve az ábrákat, a növényeket a megadott megkülönböztető jegyek szerint keresi ki, s azt, amelyik egyikkel sem hasonlítható össze, újnak tartja s illő megkülönböztető jeggyel látja el."51 Tulajdonképpen — véli Winterl — mindkét út járható, de Jacquin-t követve elvész a botanika s a zoológia „nagy szépsége, tökéletessége, haszna"; az tudniillik, hogy két kis könyvvel a zsebében az ember bárhová is kerül, nevén tud nevezni minden növényt s állatot. A nevek különben is Linné legtökéletesebb alkotásai, itt valóban „férfias bátorsággal törte meg a jeget". Sajnos „a németek közt ehhez még senkinek sem támadt mersze; mi még mindig Blumenblatter-ről beszélünk, ahol ő petala-t (s nem folia floris-t) mond, Staubbeutel-ről beszélünk, mikor ő Antheraeről (s nem Vesicula pollinis-ről) és így tovább; ha az anatómusok bátrabbak nem lettek volna, tán még ma is törzstámasz-ról beszélnénk lábak helyett s törzstámasznyúlványokról lábujjak helyett".52 Ez a kis nyelvi kitérő két szempontból is figyelmet érdemel. Az egyik az, hogy a nyelvről szólva Winterl milyen természetesen mondja, hogy ,,mi németek", holott Magyarországról s a magyar múltról meglehetősen elfogult magyar „hazafiként" szól. A közös haza tehát nem jelentett semmiféle nyelvi együvétartozást (aminthogy a közös nyelv is takarhatott nagyon különböző „hazafiságokat"). Az akadémiai próbálkozások szempontjából azonban érdekesebb Winterl nyelvújítószenvedélye: lám, már az első honi akadémiai gyűlés sem eshetett meg nyelvművelés nélkül. S hogy nem a magyar, hanem a német nyelv volt a művelés tárgya, az csak fontosabbá teszi az esetet, hisz a példa így érzékelteti igazán, miféle általános és elterjedt aufklérista elvvel találkozunk a nyelvújításban. Látott persze s előírt Winterl a honi tudománynak más föladatokat is a (német) nyelvművelésen túl. Mindenekelőtt a botanika területén Linné rendszerének javítását, s lassú átalakítását a természetnek jobban megfelelő rendszerré. Kutatási módszerként kétféle „összehasonlítást" jelöl meg: az egész élőlény (természetes) hasonlítását a többihez, és a (mesterségesen) kiválasztott jegyek szerinti osztályozást. Az experimentális fizikáról megjegyzi, hogy erre vonatkozóan nem adhat tervet, nem utolsósorban azért, mert ezt a tudományt nagyon sokféle néven — pl. kémia, általános és különleges fizika, kísérleti fizika, mineralógia, metallurgia, fiziológia stb. — nagyon sokféle szempont szerint művelték, úgy hogy teljesen darabokra szakadt. Terv helyett összefoglalja röviden az „igazi experimentális fizika" elméletét. Winterl elmélete négy részből áll, s lényegében az erők és a testek kölcsönhatása alapján elképzelt kutatási lehetőségeket osztályozza, s vázolja az így nyert ismeretekből következő gyakorlati hasznot. Ehhez hasonló pseudonewtoniánusbaconiánus módon ismerteti — igazi tudományszervezői lelkesedéssel — a feltalálás művészetét (mai nevén heurisztikát) is. Itt azonban már megfejeli az aufklérista racionalizmust egy kis hamisítatlan német preromantikával: a genie-t, a „jó fejet", ugyanis nem lehet felfedezésre tanítani, hisz ő ezer dolgot vesz magától is észre ott, ahol más nem is lát semmit. Annál inkább kell azonban tisztítani az utat a „buta fejek", azaz a közönséges emberek előtt, s 51 Uo. 23. 52 Uo. 22-23.
