Századok – 1974
Folyóiratszemle - Kukuskin Ju. M.: A portugál fasizmus néhány sajátossága 542/II
554 FOLYÓIRATSZEMLE John Williamson: Dimitrov emléke John Williamson, az Egyesült Államok Kommunista Pártjának egyik vezetője, szintén azt idézi fel, hogy bár ő 1928-tól az ifjúsági szervezet képviselőjeként részt vett különféle moszkvai nemzetközi konferenciákon, 1935-ben hallotta Dimitrovot először beszélni, s ekkor őt is antifasiszta egységfront-programja ragadta magával. Williamson önkritikusan utalt arra, hogy ő maga is miként gondolt arra vissza, hogy milyen jelszavakat adtak ki a „szociálfasisztákról", mennyire tévesen ítélték meg az ÁFL helyzetét és ugyancsak voluntarista módon tűzték ki a „Szovjet-Amerika" jelszavát. Külön felemlíti, hogy Dimitrov bírálta azokat, akik Roosevelt gyakorlatát szektás módon leegyszerűsítették. (Marxism Today 1972. augusztusi szám. 246. I.) J. Ju. M. Kukuskin : A portugál fasizmus néhány sajátossága Alig egy évtizedes múltja van a Szovjetunióban a portugál fasizmus speciális kutatásának. Az 1960-as évek előtt csupán általános gazdaság- és társadalomtörténeti vázlatok láttak napvilágot, illetve a spanyol polgárháborúval összefüggő politikatörténeti kérdéseket érintették. A portugál fasizmus kialakulásának feltételeit az 1910-es politikai változásokig vezeti vissza a cikk, amikor a monarchiát megdöntötték és kikiáltották a köztársaságot. A változás azonban nem bizonyult elég mélyrehatónak, mert a néptömegek nem saját politikai követeléseikkel vettek részt az eseményekben, s így a külföldi tőke befolyása, az általános gazdasági elmaradottság és a nagybirtok uralma változatlan maradt. Az első világháború által kiváltott tömegmozgalmaknak az 1917-es katonai puccs, — amelyet a fasiszta diktatúra előfutáraként értékel a szerző — kívánt véget vetni. Felszámolták a polgári parlamentarizmus alig megerősödött elemeit, terrorintézkedéseket hoztak, de az anarchisták 1918-ban meggyilkolták a puccs vezetőjét, s 1926 — 28-ig igen labilis politikai viszonyok uralkodtak Portugáliában. A cikk szerint a nagyburzsoázia ekkor még nem tartotta szükségesnek az „erős kéz" politikáját és az ún. Demokratikus Párt révén parlamentáris eszközökkel fékezte meg a munkásmozgalmat, amely az anarchista szervezetek befolyása alatt állt. A szocialista párt sekélyes reformista politikát folytatott, az 1921-ben megalakult kommunista párt pedig nem rendelkezett tömegbázissal. A labilis politikai viszonyok illusztrálásául a szerző megemlíti, hogy 1910 —1926 között 8 államelnök, 44 kormány váltotta egymást és 24 komolyabb felkelést vertek le. Az 1920-as évek derekán pénzügyi válság tört ki, amely a politikai helyzetre is nagy hatással volt, s a konzervatív körök aktivizálódásához vezetett, amelyek a parlamentáris rendszerben látták a bajok okát. A nagybirtokos arisztokrácia támogatásával 1926-ban, majd 1928-ban katonai puccsok követték egymást, vezetőik csupán diktatúrát akartak parlamentarizmus helyett. A rendszer ideológusa, majd vezetője az egyetemi tanár Salazar lett, aki az első puccs-kormány péznügyminisztere volt. Új állam, új rend megteremtését hirdette, forradalomnak nevezte az 1926 — 28-as változásokat s etatikus elvek, a nemzeti egység demagóg hangoztatása jellemezte „ideológiáját", amely neokatolikus társadalomfelfogást, az olasz fasizmus bizonyos elemeit is magába ötvözte, de saját rendszere specifikumaként annak az olaszhoz viszonyítva liberálisabb voltával kérkedett, mivel a „szilárd hatalom" mellett bizonyos parlamentarisztikus formák vagetálhattak. Propagandájában fontos szerepet kapott annak hangoztatása, hogy minden portugál érdeke azonos. A politikai pártok létjogosultságát tagadta, mert megosztják a nemzetet, amelynek alapsejtje a család. Az állampolgárok pártok közvetítése nélkül közvetlenül kell, hogy éljenek a vagyoni és műveltségi cenzussal körülbástyázott választójoggal. A nemzeti, autoratív és korporativ állam feladatának azt tekintette, hogy megtorló, végrehajtó szervei segítségével korrigálja az egyének cselekedetei által előidézett tévedéseket. Áz állam erejét ezek-
