Századok – 1974
Folyóiratszemle - Howorth Jolyon: Edouard Vaillant 538/II
538 FOLYŐIKATSZEMLE reformista nemzedék képviselői (Jaurès, Millerand) iránt. Aktivitása, mint korábban,ezután is elsősorban a párizsi községtanács munkája felé irányult. Rövid időre 1906-ban még parlamenti képviselőnek is megválasztották, az SFIO (francia szocialista párt) tagja lett, de annak szélső reformista jobbszárnyán helyezkedett el. E párt tevékenységére nagyobb befolyása ekkor már nem volt. (International Review of Social History. 1972. 1—2. szám. 381—386. I.) J. Jolyon Howorth: Edouard Vaillant E. Vaillant a Kommün egyik legérdekesebb vezető személyisége. Mérnök és orvos, aki fiatalon ismerkedett meg a különféle demokratikus és szocialista tanításokkal — részben külföldi egyetemi tanulmányai idején — blanquista lett, de a marxistákkal még az 1860-as években kapcsolatba került. Részt vett az 1870 — 71-es népi megmozdulásokban, a forradalmi bizottságok munkájában, majd a Kommün egyik vezetőjeként mind a központi Végrehajtó Bizottságban, mind az oktatási bizottságban (minisztériumban) irányító szerepet játszott. A Kommün bukása után londoni emigrációba menekült, ott egyfelől orvosként a kommünárok szociális egészségügyi „kormánybiztosa" lett, s már így foglalkozása révén központi helyre került, másrészt beválasztották az I. Internacionálé Főtanácsába, közelebb került Marxhoz és Engelshez, fontos határozatokat terjesztett elő az Internacionálé 1871. évi londoni, s 1872. évi hágai kongresszusán. A blanquista, vagyis a legnépesebb francia forradalmi emigrációs csoport vezetője volt, s ebben a minőségében nem kis érdeme, hogy a marxistákkal való olykori viták ellenére végeredményben a blanquisták zömét mind közelebb vezette a marxistákhoz. J. Howorth cikke éppen ezt a folyamatot elemzi, hogy a londoni emigrációból hazatérve, 1880 után milyen tanulságokat vont le az egykori kommünár a Kommün történetéből, s ezt miként alkalmazta az élő francia munkásmozgalomban. Howorth cikkében rámutat, hogy hazatérése után Vaillant milyen áramlatokkal kötött szövetséget a francia mozgalomban. Először Guesde csoportjával, jóllehet fenntartásai voltak Guesde ellenében, aki egy ideig a bakunyinista anarchistákkal tartott. Később ez egykori szövetséges, Rochefort ellen küzdött, miután Rochefort, aki a II. császárság idején az egyik legragyogóbb tollú demokrata újságíró volt, az 1880-as években az új Napoleon-jelölt Boulanger tábornok híve lett. Ekkoriban ismerkedett meg Jaurès-vei, ekkor lépett vele először szövetségre. Ez a szövetség a századfordulón fellazul a Millerandválság idején, s Vaillant ekkor a korábban doktrinernek talált Guesde oldalára állt, mivel Guesde tartotta fennt ekkor Jaurès-vel szemben a forradalmi lendületet a mozgalomban. Vaillant nem a viták élezését, hanem az összhang, az egység megteremtését kereste, s nem kis érdemeket szerzett, hogy végül 1905-ben a francia szocialista mozgalom egységét sikerült is megteremtenie, miután Jaurés oldalán az egyesült párt egyik legtekintélyesebb vezetője lett. Howorth aláhúzza, hogy 1871 — 1880 között Vaillant szemléletében milyen erős maradt a forradalmi elem, olyannyira, hogy a forradalom közeli megismételhetőségében is bízott, de ennek ellenére nem követett el durva szektás hibákat, igyekezett rugalmas forradalmi politikát kialakítani. Már az 1870-es évek elején éppen a Kommün tapasztalatait elemezve Marxhoz hasonlóan eljutott annak felismeréséhez, hogy mennyire szükséges a politikai hatalom megragadása. Sőt: a Kommün egyik mulasztásának ítélte már ekkor, hogy a régi államapparátust (Versailles) nem zúzták szót határozottsággal. Később ugyancsak a Kommün történetéről szólva megemlékezett a forradalmi mozgalom fejlődéséről; míg kezdetben a nemzeti elemek álltak előtérben (a poroszok visszavetése), később az igazi köztársasági törekvések, majd még később a szociális, népi, majd szocialista elemek váltak mind fontosabbá. Howorth rendkívül lényegesnek tartja Vaillant-nál az egységre való törekvést, ami nemcsak 1900 — 1905 között jellemezte munkásságát. A Kommün napjaiban, noha ő a blanquisták táborából jött, munkásságát nem ez jellemezte, hanem inkább az, hogy minden forradalmár összefogására törekedett. Oly mértékben, hogy a nemzeti és szociális motívumok alapján érkezőket igyekezett egyesíteni, a federalizmust hirdette, s elvetette mind a végletes központosítás, mind a leegyszerűsítő decentralizáció elképzeléseit. Ugyancsak fontosak Vaillant internacionalista hagyományai. Ezeket részben még németországi tanulmányútjai során szerezte, majd Dombrowskival ós Frankellei való
