Századok – 1974

Történeti irodalom - Radicalism and Reform in the New Deal (Ism. Láng Imre) 510/II

TÖRTÉNETI IRODALOM 511 lenteni, hogy az állam nem emel vétót a magánprofittal szemben, de nem engedi, hogy az egyéni profit áldozatokat követeljen a közösségtől, hiszen „végtére talán nem is lenne olyan rossz dolog, ha kissé kevesebb magánkezdeményezés lenne a pénzcsinálás terén". Miközben Berle megpróbálja definiálni a közösséget sértő profitot, Tugwell jóval tovább megy, és 1934 tavaszán így ír: „alapvető tévedés azt feltételezni, hogy a balratolódás végére értünk", mert „a valóságos gazdasági forradalom csak most kezdődik..." Amikor azonban a meghirdetett változások tartalmát fejtegeti Tugwell, már bizonytalanabb. „Az amerikai bőség fizikai elosztásának társadalmi ellenőrzése" a cél, de mivel a megvalósítás útja-módja még kísérlet tárgya, nem lenne helyes eleve rögzíteni az új struktúrát — írja. A több tekintetben legradikálisabb agytröszt-tagnak mondott Tugwell az ipari újjáépítési törvényben előírt kódexektől várja a megoldást; az iparágaknak tervszerű kapacitás-kihasználást, alacsony árakat és magas béreket kell biztosítaniuk, s le kell mondaniuk a spekulatív profitról. De Tugwell látja, hogy az ipari „önkormányzat ' joga visszaélések forrása lehet. A trösztellenes Sherman- és Clayton-törvények még érvényesek, de a kódexek voltaképpen hatályon kívül helyezik az ipari „kombinációk" tilalmát, és a monopoltőke az ármegállapítás jogát termeléskorlátozásra, a versenytársak kiszorítására akarja felhasználni. Ennek bekövetkezte Frankenstein felidézésével jelentene egyet, s a kormány képtelen lenne a rém megfékezésére — írja. Miután a Roosevelt-kísérlet egyik legproblematikusabb teljesítményét, az ipari újjáépítési törvényt a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította, újból előtérbe kerül a trösztellenes harc. A kormány megerősíti trösztellenes szervét, amely növekvő számú panaszt vizsgál ki. A századeleji progresszív hagyományokra épülő trösztellenes harc ellentmondásosságára jellemzően a szerv vezetője „gyógyítható tendenciának" nevezi azt az állapotot, amidőn a vállalati jövedelem 84%-a a vállalatok 4%-ánál koncentrálódik. Vajon nem a Tugwell emlegette rém kísért Thurman Arnold azon megállapításában, hogy az államnak nem kell szétzúznia azon monopóliumokat, amelyek hozzájárulnak a tömeges termelés hatékonyságához, valamint azon tömörüléseket, amelyek a „rendezett piacra vitel" céljával jöttek létre? Voltaképpen mifajta politikai és társadalmi célokat követ a kormányzat, mifelé tendál az amerikai állam — ez volt a Roosevelt-éra legtöbbet vitatott kérdése. Az évtized során lábra kapott híresztelések és nézetek zűrzavarát csak némileg érzékeltetheti a kötetben közölt néhány dokumentum. Közülük meg kell említeni Albert Nock anarchizmust súroló megállapításait, amelyek szerint az amerikai állam az „erkölcsi monstruozitás" fokára ért el, Roosevelt a súlyos állapotokat kihasználva „a társadalmi erőt állami erővé változtatta", az egyén az államért van az elnök kollektivista társadalmában. Walter Lippmann az ortodox liberalizmus platformjáról fokozatos kollektivizálással vádolja a kormányzatot, és állást foglal azon illúzióval szemben, hogy az állam jólétet biztosíthat a közösség számára. Ezt szerinte csak a privilegizált rétegek számára teheti meg, és Lippmann a munkásságot is közéjük sorolja, amiért jogot kapott „nagyobb bérre kevesebb munka ellenében". Az életközelség — a dokumentumgyűjtemény előzőekben említett fő pozitívuma — a kötet utolső részében önmaga ellentétébe csap át, negatívummá válik. Az itt közölt dokumentumok értékét éppen az teszi kérdésessé, ami a többi erőssége. A rész „a New Deal értékelése" címet hordja, de itt már aligha nélkülözhető a történelmi távlat. Az események sűrűjében fogant dokumentumokat óhatatlanul torzítja a viharzó fejlemények nyomása. Inkább pillanatképek ezek, semmint értékelések, s ezen az sem változtat, hogy illusztris szerzőkről van szó. Harold Laski a kapitalizmus transzformációját várja a New Dealtől, „a kapitalizmus a jövőben nem ura, hanem szolgája lesz az amerikai népnek" — írja. A New Deal „új hit" — vallja Laski —, és szinte eksztatikus hangvétellel nemcsak Amerika, de Európa megváltását is Roosevelttől várja. Laski kritikátlanul eszményit, európai baloldali értelmiségi körök illúzióinak adva hangot. Ralph Bunche-nek viszont nincs egyetlen elismerő szava a New Dealről. Walter Millis a New Deal halálharangját kongatja, de e konklúzióhoz nem gazdasági, politikai tények elemzésével jut el, hanem azon megállapításával, hogy a kudarc fő oka: Roosevelt nem tudott egységes pártot maga mögé állítani. A kötetben egyetlen olyan dokumentum található, amely történetileg közelíti meg témáját, s,az amerikai fejlődésbe ágyazva ábrázolja a liberalizmus helyét és szerepét az Egyesült Államokban. Az amerikai liberalizmus fejlődésgátló szerepének fejtegetését tartalmazó tanulmányát azonban közvetlenül Roosevelt hivatalba lépése előtt publikálta Calverton, s így annak figyelemreméltó mondanivalója csak lazán kapcsolódik a kötet tárgyához. Calverton éleshangú bírálatban részesíti a liberalizmus eszmevilágát és politikai gyakorlatát, amely szerinte mindvégig — Jeffersontől Wilsonig — múltbanéző volt. Calverton a későbbiekben, a New Deal tapasztalatai alapján, a Roosevelt-órát is a libera-