Századok – 1974

Krónika - A nemzetközi munkásmozgalom kutatóinak IX. nemzetközi konferenciája. Linz 1973. szeptember 11–15. (Jemnitz János–Mucsi Ferenc) 1333/V-VI

1336 KRÓNIKA a marxista irányzat inkább északon terjedt a modern nagyvárosok környékén, de a marxista értelmiségiek ugyancsak nagy számban délről jöttek. Hasonló problémakat szerinte Németországban és Ausztriában is észlelni lehet. H. Mommsen (Bochum) pedig nagyobb régiókban gondolkodva mutatott ki jellegzetes típusokat. Szerinte az angolszász világra a szakszervezeti mozgalom, a latin országokra az anarcho-szindikalizmus, Németországra a szociáldemokrácia a jellemző. De szerinte az egyik típus nem fejlettebb a többinél. • Többen foglalkoztak külön az orosz fejlődéssel, azzal, hogy mi volt az oka, hogy ott a marxizmus oly nagy mértékben tudta magával ragadni a szervezett munkásságot. E kérdésnél mind F. Tych, mind Kurt Schumacher (Berlin — NDK) és Na'aman Shlomo utalt arra, hogy a szubjektív tényezők mellett milyen objektív tényezők tették lehetővé ezt a sikert (a belső fejlődés ellentmondásai, a nagyipari gócok létrejötte és az elmaradott cári rendszer ellentmondása). Néhányan utaltak arra, hogy külön alapos vizsgálatra lenne szükség, mit mondtak a marxisták az agrár-kérdésről, a parasztságról, hogyan találkozott a szocialista munkásmozgalom és parasztság. E kérdésre kitért Engels levelezése alapján Jemnitz János, s hosszabban, a román tapasztalatok alapján Nicolae Сороги (Bukarest). A marxizmus elterjedésével kapcsolatban a prakticizmus kérdésén túl — amire többek között a nyugat-német történészek közül S. Miller és II. J. Steinberg utalt, L. Hornik is szólt, aki méghozzá nem a német szociáldemokrata új vezető gárda (Scheidemann—Ebért) példáján, hanem V. Adler esetében hangsúlyozta, hogy az elméleti vitáknak ő sem tulajdonított nagy jelentőséget. Jan Calandauer (Prága) ugyanezt a megfigyelést tette a cseh szocialista párt esetében, (ő megjegyezte azt is, hogy az elméleti kérdéseknek marxista megközelítésben a cseh mozgalomban csak Smeral és Burian tulajdonított jelentőséget.) E kérdéskör vizsgálatánál a figyelem azonban kétfelé ágazott, egyfelől arra, hogy mi történt a pártok felső vezetésében, orgánumaiban, a teoretikusok szintjén — másfelől a szocialista párt tömegei körében. Többek között P. Merchaw (Israel) hangsúlyozta ismét azt, hogy elsősorban ezt a második problémakört kellene tüzetesebben megvizsgálni. A felmerült kérdésekre Hobsbwam válaszolt. A nemzeti kérdéssel kapcsolatban elismerte, hogy további precizírozásra van szükség, de hozzátette, hogy történetileg sem sikerült a marxista mozgalomnak a nemzeti mozgalmak jelenségével szemben alkalmas választ találni. (Itt egyik póluson Luxemburg példáját lehet említeni, a másikon Connolly-ét — de mennyire elterjedt egyik vagy másik, s milyen eredményeket hozott, ez a vitakérdés.) Ami a marxizmus fogalmának meghatározását illeti történetileg — ez is problematikus, nehogy túl szűkre vagy tágra szabják a kereteket. Mommsen tipizálását szinte esetlegesnek tartja, mert egyrészt a német szociáldemokrácia sem világos példa, nem azonos egyszerűen a marxista tömegpárt fogalmával, másrészt egyes országok nem helyezhetők el ebben a fogalmi keretben — mint például az olasz szocialista mozgalom, amely nem német típusú —, de nem is egyszerűen latin „anarcho-szindikalista", ahogyan Mommsen vetette fel. Hobsbawm referátuma után került sor Golikov—Tartakovszkij, illetőleg a német D. Fricke (NDK) előadásának megvitatására. Fricke bevezető szavaiban aláhúzta, hogy a marxista mozgalom meghatározó elemét szerinte nem az osztályharcban kellene megjelölni, hanem abban a törekvésben, amely a hatalom megragadására, a proletárdiktatúra megteremtésére irányul. E téren pedig világosan elhatárolódik két nagy történeti korszak, a szabadversenyes kapitalizmusé és az imperializmusé. Ez utóbbi vonatkozásban azután Lenin és a bolsevikok tevékenységéről szólott. E kérdéskörhöz kapcsolódott Ernst Wangermann (Leeds), aki a revizionizmus előretörésével kapcsolatban óvott mindenféle „automatizmus" megállapításától, mintha a revizionizmusnak az imperializmus korában törvényszerűen fel kellene lépnie, el kellene terjednie. Wangermann szerint ez annyiban és ott következett be, ahol a marxizmus elsekélyesedett. Ezzel függ össze az is, hogy Németországban és Ausztriában a forradalmi mozgalmak miért nem győztek. Ehhez a kérdéshez kapcsolódva Erényi Tibor Kautsky dogmatizmusával foglalkozott, majd megállapította, hogy V. Adler elméleti fejlődése — az ausztromarxizmus jobb megértése végett — megérett az alapos feldolgozásra. Fricke gondolatmenetével szemben azonban S. Miller vitatta, hogy a német párt tömegei, akár a bebeli korszakban is, ténylegesen marxistákká váltak volna; a demokratikus centralizmus gondolatával kapcsolatban is jelezte, hogy például a lassalleánus párt ugyancsak nagyonis mereven centralista volt, vagyis ez sem különösebb ismérve a marxista munkáspártoknak. Henryk Skzrypczak (Nyugat-Berlin) ismét a marxizmus fogalmának mibenlétével foglalkozott, s részben erre reagált Annelies Laschitza is (Berlin NDK), aki utalt arra, hogy a kérdést nem kellene annyira misztikusan felvetni, s jobban támaszkodhat-