Századok – 1974

Folyóiratszemle - Barzum Jacques: A pszichohistória. A múzsa és orvosai 1305/V-VI

FOLYÓIRATSZEMLE 545 az eseményt leíró egyidejű források nemcsak funkcionális elemet képezó maradványok lehetnek. Polemizál Tartakovszkij M. M. Gromikóval és B. G. Litvakkal, akik a „közvetlen" és „közvetett" fogalmakkal rangsorolják genetikailag a forrásokat. A kérdés taglalása során rámutat a szerző, hogy az autentikus források a legmegbízhatóbbak, viszont ez nem jelentheti a kevésbé vagy egyáltalán nem autentikus források lebecsülését. Autentikus forrás ugyanis nem mindig áll a kutató rendelkezésére, gyakran a forrásképző történelmi tény (pl. illegális mozgalmak) jellege miatt. A források genetikai hierarchizálásának kérdését azzal zárja Tartakovszkij, hogy hangsúlyozza: az autentikusság, hitelesség, valódiság kategóriái nem feltétlenül fedik egymást. A forráskutatás központi problémájának tekinti Tartakovszkij a hitelesség kérdését. Speciális történész-metodikai kategóriának tekinti, mivel a történeti források mindig tartalmaznak — osztály, politikai, nemzeti, vallási, személyes stb. indítékú — szubjektív mozzanatot, azaz főként az írásos források nem adekvátan, hanem tendenciózusan rögzítik, tükrözik az eseményeket. Hangsúlyozza a cikk, hogy a hitelesség fogyatékosságai nem jelentik a forrás hamisságát. A keletkezés körülményeiről mindig sokat vallhatnak, ha a történelmi valóságot ritkán is fogják át objektíven. A cikk összegzéseként Tartakovszkij rámutat, hogy a megbízhatóság ismérveként vizsgált kategóriák nem szubsztanciálisak, hanem mindig viszonylagosak. Nincsenek egyszer s mindenkorra reprezentatív, autentikus és hiteles források, a kutatási cél mindig módosíthatja az ismérvek arányait. Ennek megfelelően a forráskritika egymással összefüggő, annak kölcsönös viszonyban levő alárendelt elemeit képezik. A kutatás során ugyanis a reprezentatív források közül nagyobb biztonsággal emelhetők ki az autentikus és hiteles források, de megfordítva is igaz lehet a kapcsolat. Rámutat még a szerző, hogy ezek az általános kategóriák nem annullálják, nem sértik, hanem magukba integrálják a hagyományos forráskritikai fogalmakat. Előnyük ez utóbbiakkal szemben, hogy a forrás információs képességének kimerítő jellemzésére szolgálnak. (Isztorija SzSzSzR 1973. 6. szám. 54 — 80. I.) M. Jacques Barzum: A pszicho-história. A múzea és orvosai Lampreeht óta sokan javasolták, hogy juttassanak nagyobb szerepet a pszichológiának a történetírásban. A különféle lélektani irányzatok közül a pszichoanalízis felhasználása mellett álltak ki a legtöbben. Persze maga az alapjavaslat nem új, a lélektant Hérodotosz, sőt Homérosz is alkalmazta műveiben, Plutarkhosz pedig mesteri pszichológus volt. Míg az életrajzban azonban természetes a pszichológiai elem — figyelmeztet Barzum —, a történetírásban már ez korántsem olyan egyszerű. Manapság divat használni a pszicho-történelem kifejezést, ezen új diszciplínát értve. Eltekintve attól, hogy nem ez az első kísérlet Clio ós a lélektan összepárosítására, új tudományágról csak akkor beszélhetünk, ha annak önálló módszere van, márpedig ez a pszicho-históriára nem áll, állapítja meg a szerző. Maga a pszicho-elem két részből állhat: a) mélyebb (lélektani) magyarázatokra való törekvés, b) a pszichoanalitikus terminológia átvétele. De az előbbi nem jelent újítást, az utóbbi pedig önmagában véve csak verbális változás. Ha viszont igazi freudista esettanulmány készül egy múltbeli jelenségről, ez nem történeti, hanem lélektani munka lesz. Igazán sikeresen eddig csak az életrajzban, tehát egy speciális műfajban valósult meg a pszicho-történetírás: Erik Erikson ,,Young Man Luther" és David, Donald Charles Sumner-életrajza ilyen munka. De a speciális szempontok alapján írt életrajz megint csak régi műfaj: a katona Napóleonról mint hadvezérről ír, az orvos pedig mint a máltai láz elhájasodott áldozatáról. A másik probléma a történeti megismerés kérdése: hogyan segítheti elő a pszichohistória a különféle emberi törekvések jobb, mélyebb megértését. Hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy minden újabb ismeret többet mond egy dologról. A szerző azonban konkrét példákon bizonyítja, hogy a tipikus helyzetek analógiájára épülő mélylélektani iskola kifejezései ós szituációmagyarázatai nem mindig segítik elő a jellem, az egyén jobb megismerését. Egyrészt maguk a szakkifejezések is félrevezetőek lehetnek, ezért csak olyan terminológia használata engedhető meg, ami ma már közkeletűvé vált fogalmakból áll. A pszichotörténelem másik gyakori hibája egy momentum, egy pont kiragadása s ebből messzemenő következtetések levonása.