Századok – 1974

Történeti irodalom - Aszmusz V. F.: Marx és a polgári historizmus (Ism. Hont István) 1266/V-VI

1268 TÖRTÉNETI IRODALOM 1268 A vitakérdésekre ekkor már csak közvetett formában, egy új nézőpont választásával lehetett visszatérni. Ilyen új nézőpontot kínált a történetfilozófia. A történetfilozófiai megközelítést lehetővé tette, hogy Aszmusz Marx akkor először publikált írásaira támaszkodott. A „Német ideológia" Feuerbach fejezete először 1924-ben jelent meg a Rjazanov szerkesztette „Arhiv Marksza i Engelsza"-ban. Ugyancsak az Arhiv tette közzé 1927-ben a „Gazdasági-filozófiai kéziratok" egy részét, amelyet azonban ekkor még nem tekintettek önálló munkának, és az „Előmunkálatok a Szent családhoz" címmel látták el. A két mű teljes szövege csak 1932-ben látott napvilágot a MEGA-ban. Aszmusz még az Arhiv kiadásokat használta, és így „Előmunkálatok a Szent családhoz" című Marx munkáról beszél. A fiatal Marx kéziratainak megjelenése megkérdőjelezte a marxizmus geneziséről alkotott addigi elképzeléseket, ós a kérdés újragondolásához mindenekelőtt az addig háttérbeszorult történetfilozófiai és antropológiai megközelítést kínálta fel. A húszas évek szovjet filozófiai vitái sokkal inkább a természetfilozófia és az általános ontológia gondolatkörében mozogtak, a fő kérdést az 1926-ben megjelent engelsi kézirathoz, „A természet dialektikájáéhoz való viszony képezte. így Marx és a történelemfilozófia viszonyát állítani a középpontba, ezekhez a vitákhoz képest újdonságot jelentett. Egyébként itt kereshetjük további összetevőit annak, hogy Aszmusz könyvét sok szempontból a mai olvasóhoz közelállónak érezhetjük. A harmincas évek közepétől a marxista gondolkodás fő árama hosszú időre visszatért a természetfilozófia és az általános ontológia kérdésfeltevéseihez, és csak jó esetben egy ennek alárendelt történetfilozófiához. Ez egyben késleltette az újonnan megismert Marx kéziratok recepcióját. Magyarországon például ezek a munkák csak a hatvanas években jelentek meg. Aszmusz polémiája a természetfilozófiai megközelítés egyoldalúságaival szemben így jobbára még ma is aktuális, bár ez az aktualitás más jellegű, mint amilyenről módszertanának elemzésekor beszéltünk. A fiatal Marx kéziratai nemcsak a történetfilozófiai megközelítés általános szempontját kínálták Aszmusz számára, hanem konkrét fogódzót is szolgáltattak ahhoz, hogy a húszas évek szovjet vitáinak kérdésfeltevéseit és az ezekre adott szembenálló válaszokat a „helyükre lehessen tenni". Marx és Engels kéziratai, amelyekben tudatosan megkísérelték a klasszikus filozófiai örökség meghaladását, nyilvánvalóvá tették, hogy a húszas évek vitái többnyire csupán reprodukálták a Marx előtti polgári filozófia antinómiáit. Ezért a klasszikus polgári filozófia antinómiáinak elemzése és annak megmutatása, hogy Marx, Engels és Lenin hogyan haladták meg a kérdésfeltevés ilyen szintjót, egyben a húszas évek vitáinak kritikáját is jelenti. Aszmusz elemzésének csúcspontja az a rész, ahol a Feuerbach tézisek és a „Német ideológia" Feuerbach fejezete alapján rekonstruálja azt, ahogyan Marx a polgári filozófia kritikáját felépítette. A polgári historizmus fejlődését Aszmusz egy olyan szerkezeti felépítésben elemzi, amely előkészíti marxi meghaladvamegőrzés megértését. A hangsúlyokat pedig mindig oda teszi, ahol hasonlóságokat lát a marxizmuson belüli vitákban felmerült egyes álláspontok és a klasszikus polgári gondolkodás bizonyos sajátosságai között. így Aszmusz először Bacont tárgyalja, többek között azért, hogy kimutassa: Bacon gyakorlat fogalma, amely csak a technológiára és a kísérleti természettudományra értelmezhető, történetietlen. Rámutat, hogy Herder a természeti kauzalitás talaján állva hiába veszi észre a történeti szféra sajátos voltát, historizmusa naturalista marad. Második vonulatként a klasszikus filozófiából Spinozát, Kantot, Fichtét, Schellinget és Hegelt emeli ki, akiknek filozófiája a leginkább megtestesíti a szubjektum — objektum probléma, illetve annak történetfilozófiai vetülete: a szabadság és szükségszerűség antinómiájának megoldási kísérleteit. Aszmusz részletesen elemzi a szabadság = felismert szükségszerűség gondolat fejlődését. Rámutat, hogy már Spinoza, aki először fogalmazott így, felismerte, hogy a mechanisztikus determinizmus a társadalom magyarázatára alkalmazva elkerülhetetlenül fatalizmusba csap át, és tagadja annak lehetőségét, hogy az emberek tudatosan hatást gyakorolhassanak a dolgok objektív menetére. Aszmusz értelmezésében a klasszikus polgári gondolat fejlődése szüntelen küzdelem a szabadság „megmentésére" a fatalista következtetésektől. Aszmusz szép elemzésben mutatja meg, hogy Fichte milyen tisztán látta a szabadság problémáját, és éppen a szabadság szenvedélyes keresése vitte a determinizmus szélsőségeibe. Végigvezeti azt a folyamatot, amelyben a német klasszikusok megkísérelték leküzdeni a probléma felvetésében mutatkozó módszertani individualizmust. Elemzi, hogy miért nem lehetett a történelmi környezetre való visszahatásként szükségképpen agyonteoretizált német klasszikus filozófiában feloldani a szemléleti jelleget, és az ebből fakadó objektivizmust. Aszmusz Hegel-elemzése szembenáll minden olyan értelmezéssel, amely a német filozófusban a francia forradalmat ellenző reakciós politikai szellem képviselőjét látja. Rámutat, hogy ha tagadjuk Hegel filozófiájának progresszív vonásait, nem érthetjük