Századok – 1974

Történeti irodalom - Pataki István: Az ellenforradalom hadserege 1919/1921 (Ism. Bencze László) 1264/V-VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1265 bizonyító erőként, nemcsak azt kutatja, hogy a darutollas különítmények hogyan fejezték ki a legvilágosabban a restaurációt ajándékba kapó uralkodó osztályok bosszúját, szűk osztályérdekeit, hanem azt is, hogy a román királyi hadsereg milyen kedvező lehetőségeket teremtett a fehérhadsereg fejlődése számára és miért válhatott ez a hadsereg a megszállás befejeztével döntő belpolitikai, a kurzus 25 éves uralmát befolyásoló erővé. A téma feldolgozásában a kronologikus tárgyalási mód érvényesül. A szerző három, a belpolitikai események által jól körülhatárolható időszakot választott szét, melyeken belül a csaknem azonos időben és egymással szoros kapcsolatban álló események közt teremti újjá a valóságban is létezett összhangot. A szerző az 1919. augusztus 1. és november 16. közötti időszakban a fő figyelmet a Fővezérség dunántúli működésére fordítja. Végigkíséri a maroknyi szegedi ós Feldbach-i ellenforradalmár útját a románok által meg nem szállt területekre, brutális leszámolását a forradalom és demokrácia erőivel. Bemutatja, hogy a „nemzeti" hadsereg bosszúhadjárata megteremtette a lehetőséget a Dunántúlon a korábbi burzsoá hatalom újjászerveződésére, azonban a közigazgatási és rendőri-csendőri apparátus erőtlensége miatt teljesen a Fővezérség befolyása alá került, függése és a forradalmi erőktől való félelme miatt nem tudott, de nem is akart a törvényes formákat teljesen nélkülöző katonai önkénynek gátat vetni. Különösen figyelemre méltó, hogy a könyv a nemzeti hadsereg kezdeti működését, szervezeti megerősödését, állandó összefüggésben vizsgálja a Magyarországra küldött antant megbízottak állásfoglalásaival és a román tábornokok magatartásával. Bebizonyítja, hogy a magukat demokratikusnak nevező angol, francia és amerikai kormányok támogatásával jutott Horthy a hadserege akkori létszámának megfelelő területhez, amelyen a különítményes terrorral fémjelzett leszámolást végrehajtotta, miközben a román hadosztályok az általuk megszállt országrészeken semmisítették meg a tanácshatalom szerveit, verték szét a forradalmi és haladó erőket, hogy Horthy hadseregének számbeli megerősödése után átadják „nemzeti" leszámolásra az ellenállásra már képtelen lakossá! got. Az első időszak tárgyalásából azonban hiányzik az augusztus 1-ét megelőző időszak, a szegedi események rövid ismertetése. Az ellenforradalmárok Tisza-parti központja, francia jóváhagyás mellett, jelentős szerepet játszott Horthy későbbi útjának előkészítésében. A fehérterrorra, a katonai önkényre alapozott elképzelések, Horthy és szűk tiszti csoportjának hatalmi tervei itt születtek. Szeged a Tanácsköztársaság területén maradt reakció menedékévé vált, a Vörös Hadseregben szolgáló hivatásos tisztek árulásának értelmet adott. Mind olyan tényezők, melyek a későbbi időszak eseményeit valamilyen 1 formában befolyásolták. A második nagyobb időszak 1919. november 16-tól 1920 júliusig, a kormányvál-I ságig tart. A fejezet indítása kitűnő, Horthy budapesti bevonulásának hadműveleti összefoglalója. „Horthyék öt páncélvonatot, egy-egy tiszti századdal, egy lovasezredet, egy: gyalogdandárt, négy tüzérüteget, négy csendőrkülönítményt, négy repülőgépet és a budapesti karhatalom erőit kívánták felhasználni az akcióban. A megszállás előfeltételének tekintették, hogy a románok kivonása előtt a fővárosban felfegyverzett karhatalom megszállja a fontosabb gócpontokat, ellenőrizze a közlekedést és a város központját elzárja a munkásnegyedektől, nagyüzemektől" (73. 1.). Horthy, a főváros megszállása után, a kivonuló románok nyomában haladó „nemzeti" hadsereg büntető expedícióit az egész ország területére kiterjesztette. Ennek sikeréhez nagylétszámú hadseregre volt szüksége. A szerző, jelentős forrásanyag segítségével ismerteti a létszámnövelés ütemét, mely végül 120 000 főnél állt meg. Eddig ismeretlen iratok alapján mutatja be az ellenforradalmi fegyveres erők szervezeti felépítését és vezetését, a kiképzés és felszerelés helyzetét, a tisztikar összetételét, az altiszti és legénységi állomány erkölcsi, politikai állapotát. Találó az a megállapítása, hogy ez a hadsereg, melynek 20%-a az irányított behívás ellenére megbízhatatlannak látszott a katonai vezetés számára és alig 70%-a volt fegyverrel ellátva, idegen hadsereg ellen aligha állta volna meg a helyét az agressziós elképzelések ellenére. Ez a hadsereg belső elnyomó funkcióra született, ez volt a feladata és erre elég volt. A „nemzeti" hadseregről nyújtott elemzés birtokában még inkább indokoltnak látszik Horthy és a körülötte csoportosuló tisztikarnak az erőfeszítése a politikai hatalom megszerzése érdekében. Az uralkodó osztályok körében lappangó ellentétek a burzsoá hatalom megszilárdulásával marakodássá fajultak. A katonai vezetés és a polgári politikusok közti hatalmi harc célja a restauráció gyümölcseiből való nagyobb részesedés volt, melyből látszólag Horthy került ki győztesen kormányzóvá választásával. A szerző ügyészi pontossággal kíséri végig ezt a harcot. Sohsem mulasztja el az alkalmat, hogy tényekkel leplezze le az egymás ellen acsarkodó felek teljes egyetértését 16*