Századok – 1974

Történeti irodalom - Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon (Ism. Fügedi Erik) 1255/V-VI

1266 TÖRTÉNETI IRODALOM alig találunk XIV — XV. századi munkát, az állomány többsége elavult, XI. századi munka. „Szükség lett volna egy állandó hazai egyetemre" (109. 1.) a papság műveltségi szintje szempontjából, de a kísérletek azt bizonyítják, hogy „а XV. században nálunk viszonylag kevesen választják élethivatásul az intellektuális munkát" (111. 1.). A robbanóan új, a Max Weber szellemében meghatározott, fejlődésében és összetételében felismert réteg az alsópapságé. Róluk három fejezet szól, aszerint hogy káplánok (140—146. 1.), oltárosok(146—158. l.)és prebendáriusok (158 — 171. 1.) voltak. A prebendáriusok (a kanonokok feladatát átvevő felszentelt papok) ki voltak ugyan szolgáltatva a helyettesítésre megbízást adó kanonokoknak, de a középkori szokásoknak megfelelően kollégiumot alkottak. A káplánok ki voltak szolgáltatva a plébánosoknak, ha sorsuk nem is volt elviselhetetlenül nehéz. Jellemző a magyar fejlődésre, hogy amikor a káplánokkal szemben megszorítást alkalmaztak pl. az 1515-i veszprémi egyházmegyei zsinaton, akkor azt írták elő, hogy misekönyvük ós breviáriumuk legyen, tehát nem a tanulmányokat szigorították meg, hanem magasabb vagyoni követelményt támasztottak. Az oltárosok (rector altaris) annyiban álltak távol ettől a két csoporttól, hogy kinevezésük részben a világi kegyuraktól, jövedelmük pedig az alapítvány nagyságától függött, s így néhányan közülük, még a helyettesítés luxusát is megengedhették maguknak. A püspökök idejük nagy részében a római kúriát vagy a magyar királyt szolgálták és nem egyházmegyéjüket kormányozták, a kanonokok feladatukat a prebendáriusokra hárították át, s így természetesen felmerült a kérdés: nem „elvilágiasodással" állunk-e szemben? 1934-ben ez volt a szokásos magyarázat, amit alátámasztott, hogy míg püspökeink a XIV. században kinevezésük után engedelmesen felszenteltették magukat, a XVI. században már hosszasan húzták-halasztották a papi rend felvételét. Az elvilágiasodás ennek ellenére sem megfelelő magyarázat. Hit és a klérushoz tartozás nem azonos fogalmak, Szatmári György hosszú tépelődése érzékeny lelkiismeretre is mutathat. A döntő kérdés a királyi szolgálat, az ezt teljesítők fizetése Magyarországon Mohácsig egyházi javadalom (legtöbbször püspökség vagy prépostság) formájában történt, a szolgálatot teljesítő a XIV. században ugyanúgy előbb volt diplomata vagy kancellár és csak azután lett püspök. A változás iránya azonban — ezt a királyi orvosok sora bizonyítja — az, hogy „megfogyatkozott azoknak a száma, akik eddig az egyházi beneficiumokat, mint klerikusok, államszolgálatuk ellenértéke gyanánt kezükben tartották" (205. 1.). A munka III. része a szerzetesekkel, a monachalis (211 — 264. 1.), remete-(254— 274.1.) és kolduló rendekkel (274— 304.1.) foglalkozik. A monachalisok (bencés, cisztercita, premontrei) középkorvégi helyzetét a XVI. század elejei vizitációk és reformtörekvések világánál a hanyatlás (sőt bencés monostorok esetében az elnéptelenedés) és a reform híveinek (Tolnai Máté, Fegyverneki Ferenc) a hanyatlás ellen folytatott küzdelme jellemzi. A reformtörekvések vizsgálata vezet ahhoz az eredményhez, hogy az „egyház igazi, nagy érdekei háttérbe szorultak a partikulárisok mögött", a főbaj, hogy „egyrészt az egyház szervezete és tanítása, másrészt már nemcsak a szellemi elit, hanem a világi társadalom tömegszerűbb rétegeinek művelődési igényei, sőt műveltsége között" (235. 1.) szakadék keletkezett. A monachalis rendek esetében szinte megismétlődik a világi papság középrétegének fejlődése: az apátoké a jövedelem túlnyomó többsége, a nagy jövedelem ismét kihívja a szentszék és a király érdeklődésót, az apátságok távol élő kormányzók és commendatorok kezében indulnak gyors hanyatlásnak. Hiába engedélyezte a bencéseknek 1336-ban a pápai bulla az egyetemi tanulmány céljára a távollétet, hiába rendelte el a premontrei nagykáptalan 1245-ben, hogy minden provinciában legalább egy magasabb fokú iskolát állítsanak fel, egyiket sem hajtották végre, pedig nem az anyagiakon múlott. A remeterendek közül a karthauziak szorgalmas kódexmásolók, sőt két eredeti mű (a menedékkői kolostor története és az Érdy kódex) szerzője is kerül ki közülük, de mindössze négy kolostoruk a teljes elzárkózás miatt nem fejthetett ki nagyobb hatást. A nagy elterjedtségnek örvendő, magyar alapítású pálosok még művelt rendfőnökük, Gyöngyösi Gergely alatt sem mozdultak ki a „hiábavaló ismereteket" kerülő álláspontukból. Egyedül a koldulórendek tartottak fenn Magyarországon studium generale-t, látogattak nagyobb számban egyetemet, ismerték a skolasztikus teológiát. A tanulókat az egyes kolostorokban található úgynevezett lectori tisztség elnyerésének vágya vezette. Az apácák és a harmadrendűek lelki gondozása indította meg a magyar fordításokat, de döntő tényezője az általános szellemi áramlat volt. A domonkosok munkássága vezeti el Mályusz Elemért az irodalmi élet (307 — 360. 1.) vizsgálatához. Az egyháziak igényéhez igazodó könyvek között a túlnyomó rész gyakorlati célt szolgált, elsősorban a szertartásokét, majd az egyházi bíráskodásét, illetve a gyakorlati lelkipásztorkodásét. Az új irányzatot a XV. században a prédikációs irodalom jelentette, egyben „a hallgatóság, a hívek, általában a világi társadalom igényeinek megnövekedését jelezte" (320. 1.). A könyvállomány együttesen mégis „bizonyos kezdetleges-