Századok – 1974
Közlemények - Kovács József: Teleki Sándor visszaemlékezései az aradi vértanúk kivégzéséről 1176/V-VI
TELEKI SÁNDOR VISSZAEMLÉKEZÉSEI 1186 Pöltenberg volt az első. Kiesi volt, de nagyon izmos, haláltusája hosszú és borzalmas volt. Utána Török tábornok következett; kutyája elkísérte és szomorúan nézte. A harmadik Knézits volt. Aztán Lahner, az előző este mélabús dalnoka halt meg. Vonzó arca megőrizte kifejezését. Lelke felszállt. Utána Nagy-Sándor, Budavár ostromának hőse következett. Feje sugárzott. Lesújtó megvetéssel nézett az osztrák tisztekre és azt mondta nekik: „hodie mihi, eras tibi !" (ma nekem, holnap neked ! — К. J.), aztán csengő hangon ezt kiáltotta: „Uram, áldd meg hazámat !" és ... a magasba lendült. . . Utána Leiningen került rorra; az utolsó pillanatban még határozott szavakkal tisztára mosta hitvány ellenségektől megrágalmazott becsületét;11 és Damjanichhoz fordulva ezt mondta: „Isten veled, drága apám !", s kezet nyújtott neki. „Isten veled fiam, mindjárt követlek, a közeli viszontlátásra !" Aulich következett. Ügy halt meg, hogy egy szót sem szólt és semmit sem veszített abból a hideg méltóságból, ami jellemezte. Szivarja életével együtt húnyt ki. Aztán te kerültél sorra, vitéz Damjanich, aki magad elé akartad engedni a bátor Vécsey grófot: „A harcban mindig én voltam az első, ma az utolsó akarok lenni" — mondtad neki. De a segédek már karonfogták, hogy törött lába miatt segítségére legyenek. „Csak lassan" mondta a tábornok, „úgysem tudtok nélkülem semmit sem csinálni". Aztán Vécseyhez fordult: „Isten veled, öreg bajtársam, Isten óvja a hazát ! A haza ügye szent és halálunk új erőt fog neki adni . . .", de ez a nemes szív már megszűnt dobogni... Vécsey halt meg utolsóként, büszkén, megvetően és hősként, mint bajtársai. Az eső egyre csak esett, az ég még sötétebbre vált; a katonák komoran és elgondolkodva vonultak el. Komoran és elgondolkodva ! Miért ? Azért, mert elérkezik egy perc, egy óra, egy pillanat, amikor az emberi lélek, bármennyire megdolgozták is a hivatalos hazugok és a hívatlan bírák, megnyílik a hajlíthatatlan igazság előtt ! Hiszen, mondottuk, nem hiába állnak maguktól ocsmány akasztófák alá hősök, utolsó és fenséges áldozatul a hazának ! Hiszen amikor a hatalom szörnyű birtokosai elkövetik nagy igazságtalanságaikat, az ember, bármilyen ostobává is tette a sablonos fegyelem, bármennyire is a bot alakította jellemét, hallja szívében a jog és a becsület szent lázadását ! Különben is, ezek az emberek, kikből néma bűntársakat csináltak, nem tudták volna, hogy ugyanebben az órában Pesten Haynau a láncaitól megszabadult Magyarország első miniszterelnökének, Batthyány grófnak a vérében fürdött î S azt sem tudták, hogy ugyanebben az órában Kolozsvárott akasztófát emeltek két magasrangú tisztnek, Tamásnak és Sándornak?!12 11 Leiningen a magyar hadseregbe kérte magát, más rokonai viszont Magyarországgal szemben fogtak fegyvert. Emiatt egyesek nem bíztak benne, s a szerbek oldalán a fővezérséget ellátó unokabátyjával való összejátszással gyanúsították. (Kozma György: Az 1848/49. magyar szabadságharc szereplőinek lexikona. Kézirat az Országos Széchényi Könyvtárban. ) 12 Tamás András (1784—1849) Mádéfalván született. Katonai pályára ment, de még a szabadságharc előtt mint őrnagy nyugalomba vonult. 1849. március 20-án a magyar kormány kinevezte alezredessé és a csíkszéki székely nemzetőrség parancsnokává. Betöltötte egyben a csíkszeredai térparancsnoki állást is. Nemzetőreivel részt vett az erdélyi harcokban, és különösen kemény harcban volt Sepsiszentgyörgynél a cári orosz csapatok ellen. A fegyverletétel után hazament Csíkba. Itt Csíkhévízen felismerték, elfogták és Kolozsvárra vitték, hol haditörvényszék elé állították, mely 1849 október közepén kötél általi halálra ítélte. Az ítélet kihirdetése után Szamosfalvára vitték és ott október 18-án a halálos ítéletet végrehajtották rajta. Holttestét a kolozsvári temetőbe 10*
