Századok – 1974
Közlemények - Kovács József: Teleki Sándor visszaemlékezései az aradi vértanúk kivégzéséről 1176/V-VI
1180 KOVÁCS JÓZSEF az utolsó szeme annak a hosszú vérpad- és akasztófaláncnak, mellyel a Habsburg-ház körülvette a magyar földet kezdve I. Ferdinánddal a mohácsi csata után (1626) egészen eddig a torzszülött gyermekig, Ferenc Józsefig, a világosi becstelen tett (1849) után. Október 6.-a utolsó felvonása egy háromszázadon át tartó drámának. Egy nép leigázásának drámája ez, mely az osztrák elnyomással kezdődik, kivégzésről kivégzésre folytatódik és a jogtalan adószedés, fosztogatás, gyilkosság szolgálnak benne intermezzóul. A hosszú tragédia végkifejlete Pesten és Aradon volt, de Bécs, Neustadt, Pozsony, Eperjes, Debrecen, Mádéfalva, a magyar föld minden városa, tanyája megismerte az osztrák uralkodók véres orgiáit. Ma a vérpadokra áldozatokat szállítókat Haynaunak, Bachnak és Ferenc Józsefnek hívják; valamikor Ferdinándnak, Lipótnak, Katzianernek, Castaldonak, Teufelnek, Schwendlnek, Gonzagának, Bastának, Caraffának nevezték őket sok más társukkal együtt, akiket most elásva hagyunk a történelem pöcegödreiben. Ferenc József, ez a hidegvérű hüllő, haszonnal olvasta végig házának történetét; ismeri alsó-és felsőfokú igazságszolgáltatásának^ hagyományait, és Caraffa tettei számára a kormányzási módok eszményi példái. Nem haszontalan és a tárgyunkhoz is tartozik, ha — mielőtt belefognánk október 6-a drámájának elbeszélésébe — visszapillantunk szerencsétlen hazánk korábbi megpróbáltatásaira. Egyébként ez természetes átmenet lesz, mely bennünket Lipóttól a jelenlegi uralkodóig vezet egy vérpadokkal szegélyezett úton. Mint ahogy a tigris a sivatagban [sic] maga után hagyja véres nyomát és zsákmányának szétszórt maradványait, ugyanúgy a Habsburgok Magyarországon útjuk állomásait kínzóeszközökkel, kínpadokkal, vérpadtőkékkel, akasztófákkal jelölték meg: e szörnyetegek számára készült mérföldkövekkel, melyek a monarchiák beszédes címerei és arra figyelmeztetik az elborzadt vándort: itt vezet a királyi út ! Egy Rákóczi korából származó és valószínűleg általa 1739-ben írt könyvből — „Magyarország forradalmainak történeté"-ből3 veszünk egy keresetlenül borzalmas fejezetet. Megtudjuk belőle, hogy a nagy ítélőbírónak, Caraffának tettei (1687) új hóhérainknak példaképül és törvénykönyvül szolgálnak. Az eperjesi vértörvényszék működésével foglalkozó fejezet idézetével, Teleki ekként vonja le a konzekvenciát: Hideg és megfontolt kegyetlenség, párosulva a legalávalóbb képmutatással — íme, ez az úr fölkentjeinek, az isten kegyelméből való királyoknak „az általános és természetes kegyelme !" És még azt hiszik, hogy a XIX. században a népek nem fognak érdemük szerint elbánni ezekkel a koronás és mitrás szörnyetegekkel ! Ó ! Nagy a mi hitünk, mert a jogunkból merítjük. Dicső honfitársunk, Kossuth Lajos, jól fejezte ki a szabadságra mohón vágyakozó Magyarország mély és legbensőbb érzését, amikor Marseille-ben4 Franciaországnak nyújtotta kezét így kiáltván fel: Éljen a köztársaság ! De hagyjuk a XVII. század fájdalmas történelmét és nézzünk szembe az új kínzókkal, e sötét alakokkal, kiket szólít a történelem, hogy megszégyenítse őket. 3 Az „Histoire des Révolutions de Hongrie" című munka Hágában jelent meg 1739-ben, Jean Neaulme kiadásában a Rákóczi-szabadságharc történetéről, okiratokkal, részben Rákóczi Bechon nevű francia titkárának (mások szerint Brenner abbé szepesi prépostnak), részben magának Rákóczi fejedelemnek a tollából. E műből idézi Teleki Sándor az eperjesi vértőrvényszék működéséről szóló részletet. 4 Midőn Kossuth Törökországból távozva, 1861 őszén Marseille-ből Londonba igyekezett, Le Havreig szárazföldön akarta megtenni az utat. A francia kormány megtagadta tőle az átutazási engedélyt. Kossuth Marseille-i tartózkodása, a francia kormány visszautasítása és a magyar kormányzónak a Marseille-i demokratákhoz intézett kiáltványa V. Hugoék lapjának is legszenzációsabb eseményei közé tartozott. (Ld. az Événement 1851. évfolyamát.)
