Századok – 1974

Történeti irodalom - Johnston William M.: The Austrian Mind (Ism. Pók Attila) 978/IV

980 TÖRTÉNETI IRODALOM Tipikusan bécsi jelenségnek tartja Johnston Freudot, akinél a jellegzetes bécsi vonás, a művészekre jellemző zseniális impresszionisztikus meglátások, rendszeres tudományos, laboratóriumi munkával párosulva, Bécs egyik legmaradandóbb életművét hozta létre. A könyv egyik legszellemesebb, legsikerültebb része a Bécsnek Freudre gyakorolt hatását vizsgáló fejezet. Freud pszichotherapiája tükrözi az emlékezés óriási szerepét Bécsben, ahol mindenki emlékeitől szenvedett. A Freud által feltárt tudatalattiban is bécsi jelenségre ismerhetünk: a közéletet titkolódzás jellemezte, amely minden esemény, kijelentés mögött latens értelem keresésére késztetett. Amikor Freud az id et kontrolláló szuperegoról írt, akkor tudta, hogy mit jelent a sajtócenzúra. Ha az agressziónak oly nagy szerep jutott a politikában és a közéletben, hogyan lehetett volna elűzni a pszichológus rendelőjéből? Johnston gondolatmenete szerint Freud életművének kibontakoztatását nem az segítette elő, hogy Bécsben más városoknál több neurotikus lett volna, hanem az a tény, hogy olyan környezetben élt, amely sokáig megőrizte a neurózis kiváltását elősegítő körülményeket. Freud ós Bécs összefonódottságát illusztrálja Johnston szerint a hasonlóság Freud észrevételei és Schnitzler tőle függetlenül létrehozott életműve között. Ez a magyarázat azonban nem feledteti a pszichoanalízis más keletkezési feltételeinek elhanyagolását, a pszichológia belső fejlődése elemzésének mellőzését. A századfordulói Prágát bemutatva a szerző az ott uralkodó atmoszférát egy keresztény eretnekséghez, a marcionizmushoz hasonlítja. Marcion azt tanította, hogy a zsidók teremtő istene egy gonosz demiurgosz, aki csapdába ejtette az embereket, amíg Krisztus meg nem szabadította őket. Marcion a szeszélyes teremtő isten uralma alóli felszabadítást hirdette, helytelenítette a zsidók törvényeit. A prágaiakat (1890—1930 között) a törvények ellenzése és egy távoli megváltás iránti vágyakozás jellemezte; ezt az érzést legjobban a prágai zsidók (Kafka, Werfel, Paul Adler) fejezik ki. Â nemzeti harcok németek és csehek között csak a XIX. sz. második felében élesedtek ki, a század első felében Johnston Szerint leibnizi harmónia fejeződik ki németek és csehek együttműködésében (bohémizmus). Ellentétben a tulajdonképpeni Ausztriával és Magyarországgal, Csehországban progresszív szerepet játszott az egyház a Metternich-időszakban: a csehországi reformkatolicizmus pl. résztvett az iskolarendszer — a gyakorlati életet szem előtt tartó — megreformálásában. Az állam és egyház valamint a különböző népek harmonikus együttélésének utópikus víziója azonban a század második felében szükségszerűen csődöt mond. A fejezet meglehetősen széteső, itt tárgyalja Johnston mindazokat a gondolkodókat, akiknek az eszmerendszerében valamilyen módon nyomot hagytak a leibnizi harmónia víziói. Hiányzik a részletesebb társadalomrajz és az osztrák részhez hasonló történelmi háttér. Meglepően kis teret szentel Johnston Kafkának és általában nem különíti el eléggé az igazán fontos és a másodrangú gondolkodókat, és nyilvánvaló hiba a cseh származású gondolkodók tárgyalásának elhagyása. Ez a hiányosság is a könyv egyik alapvető problémáját mutatja: a Monarchia szellemi életének bemutatását tűzi ki célul, de lényegében csak a németnyelvű kultúrát tárgyalja. Sajátos figyelmet érdemel a Magyarországról szóló rész, amelynek címe: Az illúzió magyar kultusza. A fejezet a dualizmuskori Magyarország politikai és társadalmi szerkezetének részletes bemutatásával kezdődik. Helyesen mutat rá Johnston Magyarországnak a korabeli Nyugat-Európához, vagy Amerikához hasonlítva igen anakronisztikus helyzetére. Találóan ír a szinte társadalmi egyeduralmat élvező nemességről és az óriási földbirtokokról, a valóságos tényeket azonban túlságosan leegyszerűsíti az a következtetése, amely szerint Andrássy és Tisza alatt Magyarország volt az ausztriai progresszív reformok fő akadálya. Ahogy a századfordulós Bécs fő jellemzője Johnston szerint a passzív esztótizálás, a therapeutikus nihilizmus, úgy a magyarok jellemzője a „mágikus gondolkodás", délibábkergetés. Elősegíti ezt a magyar nyelv, amely — mint írja — „több száz előképzőjével" annyi árnyalatot tud kifejezni, hogy a beszélő könnyen szem elől tévesztheti az eredeti értelmet. Sokkal fantáziadúsabb, invenciózusabb, több szóalkotásra ad lehetőséget a magyar, mint a német vagy a francia, így jobban alkalmas a keleti nyelvek visszaadására is. A magyarul nem tudó szerzőnek ez a bizonyára felületes információkra és futó benyomásokra alapozott megállapítása inkább sziporka, mint tudományos értékű gondolat. Annál helyesebben veszi észre kultúra, irodalom és politika összefonódottságát Magyarországon. Nagyon találó, amit az írók és közönségük szoros kapcsolatáról ír, ebből a szempontból elemzi — a szerinte méltatlanul elfelejtett — Jókai művészetét. Általában azonban igen felületesek ismeretei a magyar kultúráról: az 1848—1938 közötti időszak bemutatását célul kitűző könyv csak kétszer, más összefüggésben említi Ady nevét, József Attila csak öngyilkossága miatt kap említést, még a Bécsről szóló egyik részben, nem szerepel Babits, alig említi Bartókot és Kodályt (bár Schönbergnek, Bergnek és Webernnek külön alfejezetet szentel), nincs szó a polgári radikális és szociáldemokrata társadalomtudó-