Századok – 1973

Elméleti; módszertani kérdések - Bärg M. A.: A módszer problémája a mai polgári történetírásban 719/III

726 M. A. BARG gához: továbbra is mellőzi az osztályszempontú megközelítést a társadalmi jelenségek elemzésében. Legfeljebb arra az „engedményre" hajlandó, hogy az elsődleges osztály felosztás helyébe egy másodlagosát állítson, £LZâiZ Si termelőeszközökhöz való viszony szerint létrejött osztályok helyett olyan „osztályok"-ról beszél, amelyeket a társadalom rendszerének irányításában betöltött funkciójuk határoz meg. Azt a törekvést, hogy a történelmet a humán- és természettudományok logikaimódszertani eszközeivel fegyverezzék fel, úgy kell tekintenünk, mint szakítást az idejétmúlt individualizáló historizmus elvével (ami kétségtelenül pozitív jelenség), ós mint a specifikus megismerő feladatok felszámolását a történettudományban, amely ezeket a feladatokat a történelmi megismerés tudományos elmélete számára tűzte ki (amit feltétlenül a polgári historizmus mély válságának tüneteként kell felfognunk). Ezeknek a tendenciáknak belső ellentmondásossága elég világosan kirajzolódik. Hogyan magyarázzák a metodológiai vita résztvevői az imént jellemzett fordulatot a nyugati történetírásban ? A már említett angol történész, G. Barraclough abban látja a folyamat fő okát, hogy a neokantiánus módszerre alapozott történettudomány elméleti, logikai és metodológiai vonatkozásban elmaradt a kor követelményeitől. „A történelem — vonja le a következtetést — a megismerésnek még tudomány előtti színvonalán áll." Az elmaradás oka a neokantiánizmus elavult filozófiatörténeti koncepcióinak felújításában rejlik. Amikor a neokantiánizmus a filozófiában már régen kiment a divatból, folytatja Barraclough, a történészek továbbra is úgy tekintettek rá, mint a történelmi megismerés legújabb elméletére és módszerére. A következtetés adódik: a történelem közeledése a tudományossághoz, nem is szólva a történelem tudománnyá válásáról, lehetetlen anélkül, hogy a történelem megszabaduljon a neokantiánizmus béklyóitól.3

1 Nagyjából hasonló választ ad a feltett kérdésre F. Braudel is. „Az emberről szóló tudomány — írja — jelenleg általános válságban szenved. Mindegyikükre (a tudományokra — M. B.) súlyos teherként nehezedik saját előrehaladásának ténye." A „hagyományos módszer" felülvizsgálásához — szerinte — a „társadalomtudományok", így a lingvisztika, antropológia, közgazdaságtan stb. sikerei adták meg a lökést. Ezek a sikerek sokak figyelmét felhívták a történelmi kutatás metodológiájának elmaradottságára. Ez a sok évi önáltatás utáni ébredós a történészeknek a „humán tudomány (a neokantiánizmusról van szó) álnok koncepciójától" való fokozatos megszabadulásában nyilvánult meg. A hatalmas tényanyag felhalmozódása a társadalomtudományokat a szintézis feladata elé állította. Minden ilyen tudomány — folytatja Braudel — többé-kevésbé tudatosan felteszi magának ugyanazt a kérdést: „hol a helye" és „keretein belül hogyan viszonyulnak egymáshoz a tanulmányozás tárgyának szintetikus és (az adott tudomány számára) specifikus meghatározásai".32 Nagyon hasonló véleményt fejtett ki a bennünk érdeklő kérdésben J. Plumb angol történész. A tudományos-technikai forradalom, a természettudomány hatása az élet minden szférájára, a második világháború megrázó élménye — hangsúlyozza Plumb — megrendítette a hitet abban, hogy a társadalomtudományok adekvátan képesek visszatükrözni a valóságot. Ezek a tudományok megcsontosodtak, és elvesztették az élettel való kapcsolatukat. Következésképpen a történész a következő dilemmával kerül szembe: vagy vakon ragaszkodik hagyományos nézeteihez, fenntartva a látszatot, mintha tudományának funkciói nem változtak volna, vagy pedig megváltoztatja tudo-31 Vö. G. Barraclough: The Scientific Method and the Work of the Historian. Proceedings of 1960 International Congress. Ed. by E. Nagel et al. Stanford. 1962. 32 F. Braudel: Ecrits ... 41—44.