Századok – 1973
Krónika - Nemzetközi tudományos ülésszak a XVI–XVII. századi közép-kelet-európai parasztmozgalmak történetéről (Búza János–Gyimesi Sándor) 527/II
546 KRÓNIKA nacionalista és klerikális nézetek válnak karakterisztikussá; a parasztháború megítélése tekintetében a történetírás 48-as függetlenségi ós 67-es irányzata között nem mutatkozik lényegesebb differencia. Az ideológiai hanyatlás jól érzékelhető Horváth Mihály későbbi munkáiban, Szalay László szintézisében, a Jókai Dózsa-drámája körüli polémiában, Thaly Kálmán idevonatkozó írásaiban. Márki Sándor első Dózsa-tanulmánya határozott visszautasításban részesül, Fraknói pedig az egyháziakat mentegeti stb. A polgári történetírás feudalizmus-elleni második nagy támadása a századforduló körüli évtizedekben bontakozik ki, a szocialista mozgalmak hatása alatt, ezek hátterében. E támadás lendületét azonban fékezik, nagy pozitívumait is viszonylagossá teszik a kapitalista fejlődésnek ebben az előrehaladott stádiumában a történetírók osztályhelyzete következtében fellépő apologetikus tendenciák. Ebből a szempontból tekinti át az előadás Acsády Ignác jelentős összefoglalását, Márki Sándor Dózsa Györgyről készült politikai biográfiáját. Kiemelve mutat rá az előadás arra, hogy a parasztháború történetének marxista kérdésfeltevései tulajdonképpen Szabó Ervintől, Czóbel Ernőtől, illetőleg Csizmadia Sándortól származnak. Részletesen elemzi az előadás Szabó Ervinnek Engels: A német parasztháború című munkájának magyar kiadása elé írt, Engels-t követő, de eredeti gondolatokban gazdag írását. Igen jelentős e tekintetben Czóbel Ernő ismertetése Márki könyvéről: Czóbel kijelöli a marxista kutatás irányait is, mikor a következőket írja. „A parasztforradalom dialektikus történetét csak az fogja megírni, aki az árutermelés, a kereskedelem és pénzgazdaság fejlődéséből, az osztályellentóteket kihegyező, a politikai hatalom új megoszlására vezető hatásaiból fejti fel a forradalmi harc feltételeit, tényezőit, lefolyását és eredményeit." Számos adat bizonyítja, hogy a kommunista mozgalom kezdettől fogva magáévá tette a Dózsa hagyományt. A polgári demokratikus forradalom, majd a Tanácsköztársaság politikai és kulturális életében lépten-nyomon találkozunk Dózsa és a parasztháború emlékével. Noha az ellenforradalmi korszak jobb- és szélsőjobboldali politikai propagandája teret adott az agrárkérdésnek, Dózsa és a parasztforradalom emléke a jobboldal számára természetszerűen nagyon is veszélyes volt, egyáltalán nem volt időszerű. Az ellenforradalmi korszak történetírása forradalomellenes, osztályharc-ellenes, antidemokratikus jellegéből következően kevéssel járult hozzá a parasztháború történetének feltárásához. A szintézisek is — így a Magyar Történet — feltűnő rövidséggel tárgyalják történetét. Hasznos és értékes eredményeket hoztak viszont Mályusz Elemér és Szabó István munkái. A referátum e részének befejezéseképpen utalt a polgári történetfelfogás átfogó kritikájának szükségességére, annak hangsúlyozására, hogy a polgári történetfelfogás képtelen arra, hogy úrrá legyen a teljes történeti folyamaton, hogy egészében, belső összefüggéseiben lássa a feudalizmus gazdasági-társadalmi rendszerét, szerkezetét. Azon felül, hogy a polgári történetírás csak partikulárisán, nem pedig totalitásában tudja felfogni a történelmet, figyelembe kell azt is venni, hogy — tudatosan vagy öntudatlanul — éppen a feudális társadalom osztályjellegének elmosására törekszik, aminek éppen a parasztháborúk történetében döntő jelentősége van. Az osztályharcok ezért jelennek meg a polgári történetírók munkáiban vallási-politikai kérdések formájában. A polgári historiográfia nem tud nem a saját kora viszonyaira gondolni, ha szembekerül a forradalom problémájával. Ekkor — mint Marx írja — a történelem számára „megoldhatatlan feladattá" válik és tulajdonképpen véget is ér a kapitalista fejlődés előrehaladásakor. A polgári történetírás marxista kritikája jelzi azt a pozíciót is, amelyből a felszabadulás után történetírásunk Dózsához, a parasztháborúhoz közeledett. A történelmi folyamat megértése kulcsának segítségével azonban nem tárult fel egyszerre valamennyi probléma végső megoldása: a marxista történetfelfogás 1945 után csak ennek a lehetőségét
